Kapcsolódó tartalom:
László Ferenc
Békés András: Pikkó herceg és Jutka Perzsi, 1969.
Ruszt József: Pikko hertzeg és Jutka Perzsi, 1993.
László Ferenc: Két szentendrei Pikkó
Békés András: Pikkó herceg és Jutka Perzsi (1969) és Ruszt József: Pikko hertzeg és Jutka Perzsi (1993)
Budapest, 2019. május 20.
Békés András: Pikkó herceg és Jutka Perzsi, 1969.
Az előadás, amely 1969. július 5-én, a Szentendrei Teátrumot felavató este második részében, „magyarított szomorú-víg zenésjáték” műfaji megjelölés alatt került bemutatásra, egyszerre tette érzékletessé a magyar dráma- és színháztörténet messzi múltját és a színre állítók naprakész, sőt a jövőbe tekintő művészi törekvéseit, vagyis a múltból merítő megújulás szándékát. Ezt rögvest az előadás alapjául szolgáló műalak is jelezte, hiszen abban valósággal összevegyült a 18. századi és az 1969-ben, éppen e bemutató céljára elkészített zenei és prózai anyag.
A Pikkó hertzeg és Jutka Perzsi 1793. május 6-i budai bemutatóját hagyományosan a magyar opera születésnapja gyanánt szokás számon tartani.[1] Kelemen László társulata Chudy József zenéjével mutatta be e darabot, a színlapon csupán Sz. A. monogrammal jelzett szerző szövegével. A többnyire Szalkay Antallal, vagy épp Szerelemhegyi Andrással azonosított szövegíró mindenesetre német alapanyagból dolgozott: az 1764-ben elhunyt Philipp Hafner Evakathel und Schnudi című vidám szomorújátéka nyomán, amely német nyelvterületen, s kiváltképp Bécsben még ekkortájt is közkeletű parodisztikus mű volt. A Pikkó teljes szövege ránk maradt, ám Chudy zenéje mindenestől elveszett, s ezt a veszteséget Verseghy Ferenc egykorú kritikai beszámolójának olvastán igencsak sajnálhatjuk: „A versekben foglaltt indúlatokat a darabnak tzéllya szerint tökélletesen ki-fejezi, és a mellett, hogy melódiás eggyügyüségével a szívre hat, a harmoniájával a fület is gyönyörködteti”.[2]
A mű cselekménye röviden a következő: a kalmük herceg, Pikkó követ útján megkéri Gömböc tatár khám, vagyis kán leányának kezét, de szerelmének atyja gorombán kikosarazza. Pikkó dühében hadra kel, és elfoglalja Ypsilon városát, a kán székvárosát. Harc közben, Jutka Perzsinek tett ígéretét megszegve, megöli Gömböcöt, akinek levágott feje egy lándzsa hegyére kerül. Jutka Perzsi elkeseredésében megöli magát, mire Pikkó is öngyilkosságot követ el: halálra eszi magát cukrozott mandulával. A szerelmesek halálát követően megjelenik a színen „egy babonás”, Xixoxaverox, aki feltámasztja a holtakat.
Az alapítás gesztusát a régi, elfeledett hazai értékek újrafelfedezésének szándékával programszerűen összekapcsoló Békés András és munkatársai (élükön a művelődéstörténész és literátus Békés Istvánnal, a rendező édesapjával) a források tanúsága szerint eredetileg a zenei anyagot is rekonstruált formában próbálták előadatni. Az ekkor a Művelődési Minisztérium színházi főosztályát vezető Malonyai Dezső számára eljuttatott 1969. január 20-i feljegyzés szerint Békésék bécsi közgyűjteményből kívánták megszerezni a Hafner-mű Joachim Perinet-féle zenés változatának Wenzel Müller által jegyzett partitúráját is, abból a feltételezésből kiindulva, hogy 1793-ban az lehetett Chudy zenéjének alapja.[3] (E feltételezés megalapozottságát erősen megkérdőjelezi a tény, hogy az amúgy helyenként egymásnak is ellentmondó német lexikális, illetve operai adatbázisforrások a Perinet-Müller-féle Evakathel bemutatóját 1793-nál későbbre teszik.)[4]
A Pikkó szentendrei bemutatójának zenei anyagát végül a korban zeneszerzőként és jellegzetes pesti bohémként egyaránt roppant népszerűségnek örvendő Vujicsics Tihamér készítette el.[5] E munkája, hasonlóan az Árgyélus kismadár vagy épp az Éjféli operabemutató Vujicsics-zenéihez döntően a könnyűkezű, s olykor egészen sziporkázó stílusparódia regiszterében mozog. Ahogy azt a Muzsika kritikusa megfogalmazta: „Néhol dominált a korhű elképzelés; ilyen esetekben ötletes, szellemes és megfelelő betétszámok vagy betétszámrészletek kerültek ki tolla alól. Ennek következetes keresztülviteléhez azonban már nem volt meg az ereje vagy türelme. Többnyire érezhetően rábízta magát veleszületett tehetségére és kézügyességére, stilárisan elkalandozott Erkelig, Kodályig vagy éppenséggel egészen más stílusterületekre, egyszóval meglehetősen vegyes rutinzenét állított a színdarab kíséretéül, ami nem túlzottan használt az amúgy is olcsó kabarémulatság felé hajló, magyarosított Singspielnek”.[6]
A zenetudósi szigort jelző kritika, ha helytállóan fogalmazott is, mégis érezhetően elmérte a produkció súlyát és funkcióját. Békés András rendezésének s általa az egész előadásnak az volt ugyanis a jól felismerhető főszándéka, hogy Szentendre főterén a hely hangulatával összeillő, a közreműködő művészek és a közönség közötti hagyományos elhatárolást és a játék megkomponáltságának egyezményes tudását elbizonytalanító, érzéki támadóerejű népi színházat hívjon életre. Ezt szolgálta Vujicsics alkalmazott zenéje, ezt valósította meg a színészek derűsen harsány beszédmodora és széles gesztusokkal élő ágálása meg a játékelemek szertelensége (pl. Gömböc kán levágott fejének dévaj dobálgatása), s végül ezt nyomatékosította a darabzáró, a nézőket is animáló össztánc.[7] Ami pedig a „kabarémulatság” megbélyegzőnek szánt szavát illeti: a bemutató meghatározó kontextusa inkább egyfajta szatírjáték értelmezési lehetőségét kínálta fel az előadás teoretikus hajlandóságú nézőinek. Elvégre a Comico-tragoedia moralitása után – mintegy kontraszt gyanánt – következett a Pikkó, azon „érdemes személyek” számára, „kik első játékunk szépen becsültétek”.[8]
A bizonnyal Békés István által megírt prológus nyomában előadott énekes-muzsikás szomorú-vígjáték egészében uralkodóan parodisztikus, perszifláló jellegű volt. Mindazonáltal nem a Hafner-féle ősminta francia klasszicista tragédia-paródiája, hanem inkább egyfajta színházi önpersziflázs és operaparódia dominálta a játékot. A legnevesebb recenzens, Devecseri Gábor megállapítását idézve: „Pikkó herceg és Jutka-Perzsi a »szomorú-víg zenésjáték« a Cid konfliktusát veti föl a Szentivánéji álom betétjének, a rémisztően vidám Pyramus és Thisbe tragédiának modorában. Békés András operaparódiát rendezett belőle.”[9] Nemcsak énekben, de prózában is, s ehhez a zsánerhez remekül illettek Forray Gábornak az operai egzotikum-közhelytárat készségszinten megidéző díszletei, valamint Laczkovich Piroska historizálóan harsány jelmezei: „Jutka Perzsi kacér tüll-nadrágocskája, s Pikkó herceg kócsagtollas sisak alá rejtett tar koponyája, Gömböc kán mű-pókhasa és selyembugyogója”.[10]
A színészi játékban a kritikák egybehangzó tanúsága szerint Psota Irén Jutka Perzsi-alakításáé volt az elsőség. Ahogy Illés Jenő szerepportréja fogalmazott: „Játékának pazarló ötletessége, humorának okos szellemessége, perszifláló hatása minden nézőt lefegyverez. Valaki önfeledten súgta mellettem: „Újra a régi Psota… (…) Valóban a régi, és mégis megújulás, amit most kaptunk tőle. Felszabadulás. Ismét bizonyíthatta, milyen különös érzéke van az extremitások iránt. Nemcsak a pszichológiai végletek különösségeit tudja bejárni, hanem a stílusok meredélyeit is. Jutka Perzsi megjelenítésével a színjátszó kedély, az irónia, a formakultúra, a mozgással, gesztusokkal, hanggal való jellemzés minden lehetőségét felhasználja. Mindezt azért, hogy élvezhetővé tegyen egy stílust, egy írói modort; elfogadtassa a játékos szituációkat, a darab ódon kedvességét és naivitását”.[11] A vélelem, mely szerint Psota nem egyszerűen ráérzett a közeg által megkívánt hangra és játékmodorra, hanem éppenséggel annak felszabadító hatása segítette őt közelebb saját legjobb formájához, más kritikában is megjelent. Ahogy például Rajk András írta: „Psota Irén ismét a régi, mihelyt rendhagyó adottságaival rokon közegbe jut”.[12]
A Pikkó további szereplői (mint Sztankay István, Agárdy Gábor, Szabó Gyula, a tatár khámot alakító Basilides Zoltán vagy a kalmük herceg szerepében az ifjú Konrád Antal) mindahányan dicséretben részesültek az egykorú napi- és hetilapok hasábjain, még ha olykor e dicséretek kollektív formában kerültek is megfogalmazásra. Úgy lehet, ezek a csapatjátékot méltató, kollektív elismerést megfogalmazó értékelések voltaképpen egybecsengtek az alkotói-alapítói szándékkal. Legalábbis a kritikusok által észlelt hozzáadott értéknek, vagyis a Pikkó, illetve egészében a szentendrei kezdeményezés sajátszerűségének a leírási kísérletei visszatérően megemlítették a „jókedvű közös játék” meghatározó jegyét. Ahogy a Népszabadság szemlésze írta: „Hányszor, hány vita zajlott már arról, hogy mi kell a jó színházhoz – ki győzné összeszámlálni. Mi a fontosabb: a színház, a drámaíró vagy a rendező jelenléte – ki tudná eldönteni! Hogy a művészek részmunkája egységessé álljon össze, pénz kell-e vagy mégis valami más? Amit a szentendrei teátristák kitaláltak, az leginkább ennek a valami másnak a kategóriájába illik. De az is lehet, hogy nem felfedezésről van itt szó, hanem arról, hogy emlékeztettek arra, ami a színházi szezonból kimaradt: a játszás örömére”.[13]
A Szentendrei Teátrum indulásának és legelső, a tradíciót megalapozó korszakának vitán felül a Pikkó vált emblematikus előadásává. Az 1969-től 1972-ig minden nyáron, összesen 16 alkalommal eljátszott zenés produkció valósággal megelevenítette a színháztörténeti érdemű darab emlékezetét, amit Orbán György ezredfordulón komponált új operája éppúgy bizonyít, akárcsak a Pikkó 1993-as visszatérése a szentendrei repertoárra.
Ruszt József: Pikko hertzeg és Jutka Perzsi, 1993.
1993 nyarán más rendezővel és más zenével, valamint némiképp más címalakkal jutott vissza a Fő térre a kalmük hercegnek és tatár szerelmesének „szomorú-vidám históriája”. Ruszt József és Független Színpadának produkciójához a kontextust részben nyilvánvalóan és az alkotói szándéknak teljességgel megfelelően a darab szentendrei múltja, vagyis ekkorra már patinás legendája kínálta. A bemutatót megelőző rendezői nyilatkozat által részint „népi musicalként”, részint „vásári játék” gyanánt jellemezett Pikko értelmezési keretének másik meghatározója a Független Színpad működése volt. Ruszt Józsefet idézve: „A Picco hertzeg úgy népi, hogy vásári. Nem tehetünk arról, hogy a szövege strófákba szedett népköltés. A Független Színpad már régóta tudatosan választ ilyen műveket. Erre a kicsit bábos, kicsit vásári játékstílusra építettük korábban a Passiót és a Karnyónét is. Ez azonos vonulat. Annyiban azért különbözik, hogy most szabadtéren játszunk maszkokban, jelmezekben, míg az előzőeket zárt térben mutattuk be, hétköznapi ruhákban”.[14]
A népi és vásári jelző mindazonáltal mást jelentett 1993-ban Ruszt számára, mint 1969-ben Békés Andrásnak. A „barokk zenés vásári játék” ilyesformán érezhetően messzebb ment a stilizált játékmodorban, amelyhez a színészi testeket bábként mozgató rendezés társult. Mely bábszerűséghez igen nagy mértékben hozzájárultak Orosz Klaudia groteszk, bábos allúziókat teremtő jelmezei is. Nánay István elismerő, bár egészen rövid kritikája szerint: „Ruszt József elemében volt, ismét egy végletes stilizációra alkalmat adó darabot mutathatott be. A színészek karikaturisztikusan elrajzolt figurákat jelenítettek meg, ennek megfelelően mozgásuk bábos, szövegmondásuk, danolásuk vásári karakterű lett”.[15]
Prológus helyett itt kikiáltók szólították meg a közönséget, ugyancsak egyszerre fenntartva és megváltoztatva a békési Pikkó-hagyományt, vagyis a nézőket intenzív bevonódásra késztető játékosságot. Az előadásban megszólaló zenei anyag pedig ezúttal autentikus népzene volt: Sebő Ferenc összeállításában, a Hegedős Folk Zenekar által megszólaltatva. Azonban erről, illetve a Foltin Jolán koreográfiáját előadó Bihari Táncegyüttes működéséről igen kevés tudható. Mint Bogácsi Erzsébet kritikájában olvasható: a Hegedős Folk Zenekar „nemcsak a Foltin Jolán szerény koreográfiáit ropó Bihari Táncegyüttest szolgálják, nemcsak a prózisták dalos strófáit, de még a gesztusaikat is”.[16]
A ruszti Pikko-előadás most idézett kritikájában a darab jellegéből eredendően fakadó korlátozottságot, valamint a fentebb emlegetett bábszerűség alkalmasint előre bekalkulált deficitjét, vagyis a színészi alakítómunka erősen behatárolt lehetőségeit is taglalta Bogácsi Erzsébet: „Nem is jutott valamennyi játszószemélynek érdemes teendő, a szerelmetes címszereplőkön kívül legfeljebb Kaszás Gézának, aki a korán másvilágra küldött tatárt, a hatalmában magakellető és marcona Gömbötz kánt gyermeki kedvvel vidítja szeretnivalóvá. A huszárt formázó herceget, Pikkót is szívünkbe lopja Bagó Bertalan, méghozzá úgy, hogy frappáns gúnyrajzot is felskiccel a daliás anyámasszony katonájáról. A tatár kán lányát, Jutka Perzsit drámai szendeként adja Györgyi Anna, hol galamblélek piheg, hol fúria dúl benne, s eminens az énekben”.[17] Kaszás Géza alakításában egyébiránt haladó hagyományként újrateremtődött az 1969-ben Basilides Zoltán által előadott, szertelen humorú pillanat: „Az előadás kedvesen spontán pillanata, amikor a féktelen fináléban Kaszás jókedvűen levegőbe hajigálja saját, levágott (kellék)fejét, s a viháncolás közepette véletlenül fejbe vágja magát a fejével”.[18]
A gyér számú, viszont ebben a kérdésben teljességgel egybehangzó beszámolók sikeres szentendrei (valamint esztergomi) előadásokról tudósítottak, amelyekhez a következő, 1994-es esztendőben még további két főtéri előadás járult. A Pikko-produkció mégis leginkább csak a Ruszt József által alapított és Mesterként irányított korai, 1989-ben létrehozott alternatív társulat utolsó előadásaként vált színháztörténeti emlékűvé, hiszen 1994 nyarán az említett két Pikkoval búcsúzott a közönségtől az önmagát feloszlató Független Színpad. Merthogy a Pikko herceg… két szériája körül igazi sorsfordító időket élt meg Ruszt József és csapata: amíg az 1993-as év Kossuth-díjat hozott a rendező számára, aki a Nemzeti Színház igazgatói posztjára is benyújtotta pályázatát (sikertelenül), addig a következő évben a Független Színpad korántsem első krízise belső robbanáshoz és a társulat megszűnéséhez vezetett – sajnos a Pikkoék számára a fináléban megadatott feltámadás esélye nélkül.[19]
[1] Németh Amadé: A magyar opera története a kezdetektől az Operaház megnyitásáig, Budapest, Zeneműkiadó, 1987. 21–23.
[2] V. F. [Verseghy Ferenc]: Budáról, Magyar Hírmondó, Harmadik szakasz, 1793. május 24. 737.
[3] Békés István feljegyzése Malonyay Dezső részére, 1969. január 20. [gépelt kézirat], az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának gyűjteményéből, teatrum50.hu, https://teatrum50plusz.szentendreiteatrum.hu/documents/iratok/#23 Utolsó letöltés: 2019. május 20.
[4] Das Opernprojekt, http://www.oper-um-1800.uni-mainz.de/einzeldarstellung_werk.php?id_werke=2015&herkunft Utolsó letöltés: 2019. május 20., Operone, http://www.operone.de/komponist/mueller.html Utolsó letöltés: 2019. május 20.
[5] Vujicsics portréjához: Vitányi Iván: Vujicsics Tihamér, Film Színház Muzsika, 1968. május 4. 20–21.
[6] Homolya István: Régi magyar színjátszás Szentendrén, Muzsika, 1969/10. 11.
[7] Ehhez lásd a Konrád Antal-féle amatőr felvételt az előadásról: Békés András: Pikkó herceg és Jutka Perzsi, 1969. (próba- és előadásrészletek), teatrum50.hu, https://teatrum50plusz.szentendreiteatrum.hu/videos/bekes-andras-pikko-herceg-es-jutka-perzsi-1969/
[8] Ld. A Pikkó herceg és Jutka Perzsi gépiratos szövegkönyvét, Forrás: Györe Zsófia gyűjteménye, Lelőhely: Szentendrei Teátrum
[9] Devecseri Gábor: Szentendrei Teatrum, Magyar Hírlap, 1969. július 7. 6.
[10] Garai Tamás: Szentendrei Teátrum, Tükör, 1969. július 15. 21.
[11] Illés Jenő: Humor, kedély, irónia, A hét portréja Psota Irénről, Film Színház Muzsika, 1969. július 26. 11.
[12] Rajk András: Teátrum Szentendrén, Népszava, 1969. július 9. 2.
[13] Berkes Erzsébet: Szentendrei Teátrum, Népszabadság, 1969. július 11. 9.
[14] (KÁG): Úgy népi, hogy vásári, Kurír, 1993. július 2. 8.
[15] Nánay István: Cédulák, Színház, 1993/11. 10.
[16] Bogácsi Erzsébet: Szerelmetes spektákulum, A Szentendrei Teátrum bemutatója, Népszabadság, 1993. július 7. 16.
[17] Uo.
[18] Stuber Andrea: A kánkánkisasszony szentendrei kínja, Népszava, 1993. július 13. 6.
[19] Ruszt Független Színpadának történetéhez lásd: Nánay István–Tucsni András (szerk.): Ruszt József: Zalaegerszeg–Független Színpad, 1982–1993, Zalaegerszeg, Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, 2013.