Deres Kornélia: Shakespeare és a fiatalok nyara

Iglódi István: Vízkereszt vagy amit akartok, 1973
2019. április 19.

 

Szacsvay László visszaemlékezése feleleveníti az 1973-as szentendrei Vízkereszt vagy amit akartok című előadás egyik maradandó, sokat emlegetett momentumát: „Talán a Vízkereszt utolsó előadásán történt. Eleredt az eső, amiből aztán nagyon komoly felhőszakadás lett, de a nézők nem mozdultak. Iglódi ernyővel védte Béres Ica hófehér ruháját, és a házak tövében járkálva, menetközben rendezte át az előadást. Végig szakadt az eső. A végére viszont kitisztult az ég, és mi hatalmas bulit csaptunk”.[1] Az annak idején Keszeg András szerepét játszó színész mondatai rámutatnak az előadás színházkulturális és hatástörténeti vonatkozásainak egyik meghatározó elemére, amely az improvizációra nyitott, a talált teret az előadásba beépítő dramaturgia energetikusságában vált megragadhatóvá. Az egyszeri esőmosta előadás pedig mintegy prizmaként gyűjtötte egybe és tükrözte vissza a rendező és színészek a szabadtér kihívásaira adott, kreatív megoldásait, ami ráadásul a Shakespeare-darab identitásjátékaival is párbeszédbe lépett.[2]

Ezen túl a színházi emlékezet – ideértve az alkotókkal készült korabeli és visszatekintő interjúkat, illetve a kritikai recepciót – Iglódi István rendezését az alábbi hívószavakban rögzítette: világirodalmi nyitás a műsorpolitikában, fiatal színészek domináns szerepeltetése, valamint Őze Lajos ikonikus Malvolio-alakítása. Ez a három jellegzetesség alapvetően jelölte ki az előadás sajátos értelmezési keretét, mind a Szentendrei Teátrum szűkebben vett, mind a hazai színház szélesebb kontextusában.

1973-ban a kaposvári Csiky Gergely Színház főrendezőjeként dolgozó Zsámbéki Gábor vette át a Szentendrei Teátrum művészeti vezetését Békés Andrástól, és új irányokat nyitott a műsorpolitikában. Az addigi elsősorban régi magyar drámákra fókuszáló darabválogatást felváltotta az a világirodalmi szövegek irányába is megnyíló trend, amely mégsem hirdette magát radikálisan új programként: „Az, hogy az idén Shakespeare-t játszunk, semmiképpen sem jelenti, hogy száműznénk a magyar drámát a Teatrumból. E tekintetben további szorgalmas kutatást kívánunk folytatni; sőt távolabbi terveink szerint nem csupán magyar drámai emlékeket vinnénk színre”.[3] Zsámbéki egy, a teátrum közeljövőjének koncepcióját felvázoló írásában a szabadtéri játékok két típusát (ahol az egyik elsősorban idegenforgalmi attrakció, a másik pedig elsősorban színház) megkülönböztetve, azt a határozott célt fogalmazta meg, amely szerint színház-centrikusabbá kívánja alakítani a Teátrum műsortervét jelentős drámatörténeti alkotások megismertetésén keresztül. Ehhez olyan darabok bemutatását javasolta, mint Arisztophanész Madarak, Plautus A bögre, Molière A botcsinálta doktor vagy Goldoni A kávéház című művei, valamint a commedia dell’arte és klasszikus magyar vígjátékok csoportjából válogatott szövegek, szövegtöredékek.[4] Shakespeare Vízkeresztjének 1973-as bemutatóját az idézett írásban így foglalta össze: „A Vízkereszt már bebizonyította, nem kell attól tartanunk, hogy akár egy sűrűn játszott darabot elővegyünk, a remekműveket nem lehet egy-egy előadás után kipipálni”.[5] Kétségtelen, hogy a Szentendrei Teátrum ezt követő műsorpolitikáját meghatározta a fenti szemlélet Zsámbéki távozása után is, s a következő években a Goldoni-darab mellett többek között a La Mancha lovagja, a Tévedések vígjátéka, a Dundo Maroje, a Két úr szolgája vagy a Scapin furfangjai című drámákat is műsorra tűzték. A trendfordító évben nem véletlen, hogy éppen a Vízkereszt volt képes áthidalni a régi és új közötti szakadékot, melynek a magyar kulturális emlékezetben olyan rendezők munkái erősítették színháztörténeti helyét, mint Paulay Ede, Hevesi Sándor vagy éppen Major Tamás. Mindazonáltal Shakespeare vígjátékának színrevitele a Teátrum addig kialakult drámahagyományának újragondolásaként mégis témát szolgáltatott a recepció számára, de a szerzők jellemzően inkább pozitív, semmint negatív olvasatát adták a fenti változásnak: „az előadás új szakaszt nyit e színpad történetében, kitágítja lehetőségeit, szinte egy új világ kapuit tárja fel előtte”,[6] valamint „nagy lelemény a Szentendrei Teátrumtól a darabválasztás: Iglódi István fergeteges nyáresti kavalkádot rendezett a mediterrán hangulatú kisváros főterén (…)”.[7] S habár egy-egy kritika elhamarkodottságnak értékelte a régi magyar darabok sorozatát megtörő új koncepciót,[8] Shakespeare a hazai színjátszás 19. század óta kiemelt szerzőjeként mégis képes volt biztosítani a folytatólagosság és az otthonosság érzését, egyenesen az „angolok magyar klasszikusaként”.[9] Shakespeare nemzeti klasszikussá emelése egyébként nem volt ismeretlen fordulat a közép-kelet európai régió más országainak színházi kontextusában sem.

A Szentendrei Teátrum 1973-as bemutatójának teret és díszletet biztosító Fő tér kiválóan alkalmas projekciós felületet szolgáltatott arra, hogy a recenzensek és interjúkészítők ráolvashassák a helyszínre a Shakespeare-korabeli színjátszási hagyományok felelevenítését is, többször nagyvonalúan összemosva a reneszánszból ismert színjátéktípusok (vásári játékok, commedia dell’arte, korai modern angol hivatásos színjátszás) jellegzetességeit. Az Erzsébet-kori Anglia színházkultúrája azt a sajátos fordulatot tükrözte, amely a vallási játékok fokozatos leáldozásával párhuzamosan utat nyitott a hivatásos színtársulatokkal működő nyilvános színházak megalapításának.[10] Tehát a 16–17. század fordulóján párhuzamosan szembesülhettek a korabeli angol nézők a vásári illetve vallási, mobilisabb játékhagyományokkal, illetve az üzleti alapon működő, a városhatár falain túl megnyíló színházak ettől eltérő tér- és játékkonvencióival. Mindez, ötvözve a korabeli puritánok és városatyák színházellenes megnyilvánulásaival, valamint az Erzsébet-kor színházainak identitáskeresést és identitásképzést fókuszba állító funkcióival (amit a Vízkereszt szövege eklatáns módon tematizál is), sajátos módon keretezték az 1973-as szentendrei Iglódi-rendezést.[11] Shakespeare korának színjátszó hagyományai és a színházellenes szólamok ugyanis így váltak ráolvashatóvá a főváros határain túli, lakóházak és templomok által határolt háromszögletű játékterület, valamint az álló–ülő közönség részvételével megképződő utcai előadástérre.[12]

Zsámbéki friss művészeti vezetőként azt is hangsúlyozta, hogy a szentendrei előadások egyik legfontosabb ismérve a fiatalok foglalkoztatása: „Amikor a szentendrei játékok ötlete felmerült, amikor Szentendrét 1966-ban kitaláltam, úgy képzeltem, hogy elsősorban főiskolásoknak kellene játszaniuk egy-egy vendégszínésszel. (…) Ez az elképzelés – ahogy a magyar színésztársadalmat megismertem – módosult, de mindig azon igyekszünk, hogy legyenek főiskolás résztvevők és szereplők (…)”.[13] Ezek alapján tehát a Szentendrei Teátrum olyan platformot volt hivatott biztosítani, amely az intézményes színházi struktúrán belül, mégis annak sajátos határterületén képes kanalizálni a szabad alkotói energiákat, és azokat új kombinációkba terelni.[14] Nyári színházként olyan kísérletező stúdiószínpadi funkciót is betöltött a Teátrum, amely a fiatal alkotók projektjei, elképzelései számára adott be- és megmutatkozási lehetőséget. Ezt példázza a huszonkilenc éves színész-rendező, Iglódi István meghívása, aki a Huszonötödik Színház tagjaként érkezett Szentendrére, hogy megrendezze „első nagyszínházi és első Shakespeare-produkciój[át]”.[15] 1973-ban a Vízkereszt a Szentendrei Teátrum egyetlen saját bemutatójaként jött létre, a zömében harminc év alatti korosztályt képviselő színészek pedig öt különböző színházból (Nemzeti, Vígszínház, Madách, Huszonötödik, kaposvári Csiky Gergely) gyűltek össze kiegészülve a Főiskola hallgatóival.[16] Annak ellenére, hogy a korábbi négy év során is gyakran foglalkoztatott a teátrum fiatal színészeket, sőt főiskolai hallgatókat, a bemutatót felvezető interjúk és tudósítások, illetve az arról kritikát közlő cikkek és elemzések egyaránt a fiatalok előadásaként utaltak Iglódi Vízkeresztjére.[17] Ahogyan Fencsik Flóra hangsúlyozta az Esti Hírlap-beli cikkében: „Iglódi István rendezése most már csak fiatalokra épít. S e bizalomban sok rokonszenves vonás van, a Vízkereszt harmatos, mint egy vizsgaelőadás”.[18]

Az 1973-as szentendrei Vízkereszt esetében ugyanakkor nem pusztán a városi tér játéktérré alakításáról érdemes megemlékezni, hanem az előadás idejének kitágításáról is. A korábbi évek előjáték-rendszerének megtartásával a mobilis, vásári hagyományokat idéző keret továbbra is fontos atmoszférateremtő elemként szolgált a nyári színházban. Mindez (elő)segítette a reneszánsz tradíciók identitásképző felemlegetését, még akkor is, ha a konkrét bemutató sokkal inkább a kőszínházakra jellemző játékhagyományokat követte. Az előjáték során a környező utcákról beözönlő, javarészt főiskolai hallgatókból álló tömeg prózai és énekes-zenés jelenetekkel vezette fel azt a – Vízkereszt értelmezési hagyományát is meghatározó – problémát, amely a (nyári) színház létjogosultságát a Shakespeare-korabeli színházellenes érvekkel és kiállásokkal ütközteti. Ehhez változatos történeti és kortárs szövegekből és dallamvilágból válogattak az alkotók: „Eredeti szövegek hangzottak el az egykori puritánok színházellenes támadásaiból. Angol és skót népballadákat adtak elő, s a főiskolások énekelték Bereményi Géza verseit, amelyeket Cseh Tamás zenésített meg; elhangzottak az előjátékban a később a Vízkeresztben felcsendülő dalok, így kötve össze érzelmileg az előadás előtti hangulatot a darabbal”.[19] Ez az előjáték tehát tematikai és stiláris értelemben is fokozatosan vezette be a nézőket az Iglódi-rendezés világába, valamint kitágította az előadás játék-idejét. Ráadásul a nézők számára is beavató, a játékszabályokkal megismertető gyakorlatként szolgált ez a rész, amely a valós és fiktív terek és idők közötti mozgást is tematizálta.[20] A felvezető epizódsor jórészt a főiskolások saját munkájaként került színre, ami a Vízkereszt koreográfiáját is jegyző Szigeti Károly ötleteivel egészült ki.

Saád Katalin a Színház folyóiratban publikált, a próbaidőszak tanulságairól is tudósító részletes elemzésében kiemelte a nyári produkciók esetében „szokatlanul hosszú”, tizenegy hetes próbaszakaszt, valamint rámutatott az előadás készítésének két fázisára: az alkotók előbb a Vígszínház próbatermében tartottak elemző próbákat, majd szabadtéren tíz délutáni-esti próbaalkalommal tudtak készülni a bemutatóra, és ezt bővítették ki az önkéntes délelőtti, a szentendrei hotel kertjében megtartott próbákkal.[21] Tehát kőszínházi térben készítették elő az előadást, amelyet aztán adaptáltak a szentendrei játéktér sajátosságaira. A beszámolók alapján a színészként is ismert Iglódi István aktívan részt vett a Fő téren tartott próbákban, előjátszott, kipróbált egy-egy megoldást.[22] Az 1973-ban épp a Nemzetiből az alternatívként számon tartott Huszonötödik Színházba átszerződő színész-rendező a kétfázisú próbaidőszak tapasztalatából később egyrészt a színészi ötletekre, improvizációkra való nyitottságot, másrészt a Vízkereszt által tematizált átalakuló identitás kérdését használta az előadás tartópilléreiként.[23] Ez egészült ki a talált utcai tér által megengedett mobilitással és rugalmassággal.[24] Iglódi olvasatában Shakespeare vígjátéka így nem csupán a dramatikus történet keserédes vagy kudarcos, hanem ijesztő rétegeit is felfedte, és az álruhát öltött test és lélek sem kizárólag a pillanatnyi külső és belső felfordulást volt hivatott megmutatni: „Felfogásom szerint a mesebeli Illyria olyan túl kiegyensúlyozott világ, ahol az embereknek nincsenek valódi akarásaik, valódi céljaik (…) Ezt a tespedtséget borítja fel érkezésével a fiúruhába öltözött Viola. Neki nincs titka, talán csak annyi, hogy vállalja önmagát álruhában is. Ám a felfordult világ egyensúlya, ha nem is a legvártabb módon, de helyreáll, senki sem azt kapja, akire vágyott, akiért harcolt. A vég így nem beteljesülés, hanem egyfajta megoldás csak”.[25]

A Fő téren színre vitt bemutató a legtöbb recenzens számára mégis sajátos térélményével tűnt ki, amely egyrészt a környező épületek díszletté válásával (például a zenészek a görög templom erkélyén fújták a nyitányt, Olivia egy lakóház ablakából figyelte a téren zajló eseményeket),[26] másrészt a térbe beépített különálló díszletelemekkel (torony) vagy éppen hiányával (emelt színpad) hagyott nyomot. Keserü Ilona díszletei és jelmezei finoman egyensúlyoztak az elemeltség és a talált térbe olvadás állapotai között, amennyiben minimális díszletelem bontotta csak meg a Fő tér architektúráját.[27] Ekképp a Fő tér maga vált színpaddá, és ezt a tapasztalatot erősítette a korábbi évekre jellemző emelt színpad hiánya is: „Iglódi István, amikor szakított Szentendrén a régi magyar darabok, vásári komédiák, piaci játékok föltámasztásának rövid néhány éves hagyományával, egyszeriben más feladattal ruházta föl a főteret is. Ha a főtérre (vagy a templom elé, ami Szentendrén és sok más helyen a főtérrel azonos) deszkaszínpadot ácsolnak, mint a középkori moralitások vagy a commedia dell’arte korában, akkor ez a pár szál deszka valóban a világot jelenti, minden egyéb rekvizitum nélkül. (…) Iglódi eltörölte az ácsolt színpadot. Nála a színpad: maga a tér. A világot jelentő deszkák: a kövezet. A díszlet: a környező házak, betorkolló utcácskák és a térre néző barokk templom”.[28]

A téren feltűnő, kevés számú díszletelem, az oroszlánlábú, de kisszínpadként is funkcionáló asztal, valamint az elválasztó falként, rejtekhelyként kijátszott, mozgatható, az alkotók által csak gubancként emlegetett műanyag-drót háló mellett nem pusztán vertikális értelemben emelkedett ki a színtér hátsó részében elhelyezett fehér torony.[29] A jellegzetes stilizált építményt, amelyet kívülről is lépcsőspirál vett körbe, a kritikusok egy része hibának,[30] más részük viszont az ismert dráma újraértelmezésének értékelte: „A magasba ásott pince, az ég mélyére fúrt lyuk, a végtelenbe tágított odú, ez a magaslati dutyi, ahol a játék során Malvolio majd vakoskodni fog, nemcsak azért került a szentendrei piac színpadára, mert a szabadtér tetőtlen s fölfelé csábít mindent. (…) Hanem mert magában Shakespeare-ben van valami törvénybontó, nehézkedésellenes, valami tetőtlenség, ami kivonz a szokott rendből (…)”.[31] Ezen túl az előadás készítésének vonatkozó mozzanatait is felfedte Saád cikke, amikor a torony háttértörténetén keresztül érvelt a fehér építmény fontossága mellett egyrészt a játékstílus, másrészt a térdramaturgia szempontjából: „A toronynak mint játékelemnek ezenfelül elsőrendű funkciója, hogy léptéksterillé tegye a teret: a színészek emeletes házak, óriási barokk templom árnyékában játszanak, hozzájuk viszonyítva tehát léptékben eltorzulnak. (…) Mindjárt a munka elején egyértelmű volt tehát, hogy szükség van a toronyra. Kezdetben mégis reális, logikus, tehát naturális elemnek készült. Olivia háza elé akarták helyezni, naturálisan hozzáillesztve az architektúrához, mintegy azt jelezve, hogy a csigalépcső bevezet a házba. Valószínűnek tűnt azonban, hogy bármely naturális megoldás a néző naturális elvárását szolgálná ki (…) Így választódott le a torony a valódi architektúráról, s került be mélyen a játéktér közepébe (…)”.[32] Tehát az értelmezésekből, leírásokból is látni, hogy a játéktér hátterében kísértetiesen égbenyúló futurisztikus torony miként vált részben a dramatikus történet egyes konkrét helyszíneinek (kastély, pince) jelölőjévé, részben pedig a tér természetes díszletét megbontó jelölővé. Ez az építmény a szcenográfiát a stilizáció felé közelítette, s ezáltal elősegítette a valóson keresztül megmutatkozó fikció olvasását a többi „természetes” térelem esetében is, valamint a játéktérben díszletként funkcionáló épületek (lakóházak, éttermek, templom) és színészi testek arányainak kiegyenlítését. Ebben, az otthonost az idegennel keverő látványdramaturgiában a jelmezek is a díszletelemekhez hasonló jelölőrendszert alakítottak ki: Orsino és Olivia hófehér, labdaszerű bojtokkal kiegészült ruhái termékeny ellentétbe kerültek Viola, Sebastian, vagy éppen Nemes Böffen Tóbiás színes, csíkos ruhadarabjaival. Ez utóbbiak ráadásul a lakóházak ablakaiból kilógó, hosszú, szintén csíkos drapériákkal is vizuális tükörfelületet alkottak. A jelmezek közül érdemes kiemelni a felnagyított, karakteres kalapokat, fejfedőket és koszorúkat, melyek a szabadtéri előadás erős látványelemeiként funkcionáltak, és magukra irányították a nézői tekintetet.

Shakespeare szabadtéri bemutatója természetesen felelevenítette a hazai Vízkereszt-játszás 19. század óta tartó hagyományainak kérdését is, például a Violát és Oliviát játszó híres párosokon keresztül, így Márkus Emília és Jászai Mari, Törőcsik Mari és Bara Margit, valamint Ruttkai Éva és Pécsi Ildikó kettőse után lépett színre Szentendrén Jobba Gabi és Béres Ilona.[33] S míg a fiatalabb színészek (ideértve Lukács Sándor Orsinóját, Zala Márk Sebastianját, Reviczky Gábor Bohócát, Lázár Kati Máriáját, Vajda László Nemes Böffen Tóbiását) játékának értékelése jobbára megosztotta a kritikusokat, teljes egyetértés övezte Őze Lajos remeklő alakítását. Tehát érdekes módon a fiatalok Shakespeare-játékaként elhíresült előadásból mégis Őze Malvoliója maradt meg a színházi emlékezet kiemelkedő pillanataként. Ezt erősíthette többek között Molnár Gál Péter Népszabadság-beli cikke is, amely kizárólag Őze alakításáról szólt, s kiemelte a színészi játék által közvetített sötét tónusokat, az elnyomottság, kisebbségi érzés és önérvényesítés frusztrációját: „(…) tekintélyes és szigorú, mosolytalanul humortalan fontoskodót látunk. (…) Őze Malvoliója nem mulatságos, ha nevetséges is. Félelmetes Malvolio”. [34] De többen megemlékeznek Őze monológjáról is,[35] amelyet a nézőtér első soraihoz intézett, s amelynek következtében a „a néző a tükör szerepét játssza”.[36] Ökrös László egyenesen a tragédia érintéseként azonosítja az Őze alakításában manifesztálódó többletet, amely a dráma értelmezésében is új irányokat nyit.[37] Az Őze Malvoliója által felszínre került potenciális fenyegetés pedig végső soron a kísérteties, sötétben is világló fehér tornyot is átszínezte. A torony Malvolio „égbe ásott” búvóhelyeként a fenyegetés vizuális szimbólumává változott, amelyben összemosódtak a színházellenes régi és kortárs hangok, a lappangó bosszú ígérete, a fiktívvé váló, elképzelt múlt és a nagyon is konkrét jelen feszültsége.

 

 

[1] Ide nekünk az oroszlánt is, Szacsvay László színésszel Bíró Bence dramaturg beszélgetett, teatrum50.hu, https://teatrum50plusz.szentendreiteatrum.hu/peoples/3105/ Utolsó letöltés: 2019. április 10. Az emlékezetes eső más leírások szerint az utolsó előtti előadást érte el, ehhez lásd: Saád Katalin: Egy hónap Szentendrén, Színház, 1973/10. 18.

[2] Lásd továbbá: „Már az első résznél szemerkélni kezdett, később egyre jobban esett. Néztük a közönséget. Úgy ültek, mintha nem is esne. Iglódi István felpattant a dobogóra és így szólt biztatóan. »Kedves közönségük! Nem hosszú eső ez, fél óra alatt eláll.« A főiskolás zenekar játszott fedezékében. Figyeltük a közönséget. Nem mozdultak. Különleges meghatottság vett erőt rajtunk. Egyszer csak Béres Ili nem bírta tovább. »Csináljuk meg nekik!« – kérte. És megtörtént a csoda. Az emberek behúzódtak a játéktér kapuja alá, felmentek a toronyba, körbeálltak minket és így kevésbé érte őket az eső. Mi közöttük játszottunk. Iglódi ott helyben »rendezte át« a darabot, utat nyitva a közönség között a színésznek. »Kérem, itt jönnek majd, most meg ott tessék vigyázni.« S mikor tapsoltak, mi is spontánul visszatapsoltunk befelé folyó könnyekkel. Hiszen életre szóló élményt kaptunk ott, a közönséget és színészt egyetlen közösséggé összemosó esőben.” Lázár Kati: Együtt a nézőkkel, Film Színház Muzsika, 1973. augusztus 11. 11.

[3] Pályi András: Megfiatalodik a Teatrum, Shakespeare Szentendrén, Magyar Hírlap, 1973. március 29. 6.

[4] Zsámbéki Gábor: Gondolatok a Teátrum jövőjéről, 1973. Forrás és lelőhely: Ferenczy Múzeumi Centrum, Történeti Gyűjtemény. 1–3., teatrum50.hu, https://teatrum50plusz.szentendreiteatrum.hu/documents/iratok-5/#1 Utolsó letöltés: 2019. április 19.

[5] Uo. 1.

[6] Ökrös László: Szentendrei Teátrum, Vízkereszt, Pest Megyei Hírlap, 1973. július 8. 4.

[7] Pályi András: Vízkereszt, A Szentendrei Teátrum bemutatója, Magyar Hírlap, 1973. július 12. 6.

[8] Lásd Tasnádi Attila meglátását a Népszavában: „A Teátrum új vezetősége, úgy véljük, elhamarkodottan döntött, amikor feladta Békés András eredeti elgondolásait, s a hazai alkotásokat mellőzve a világirodalomhoz nyúlt” – idézi Ökrös László. Ökrös László: A Vízkereszt sikere és vitája: Lapszemle a Teátrum bemutatójáról, Pest Megyei Hírlap, 1973. július 17. 4.

[9] Boldizsár Iván: Shakespeare a piactéren, Magyar Hírek, 1973. augusztus 18.

[10] Erika Fischer-Lichte: A dráma története, Kiss Gabriella (ford.), Pécs, Jelenkor, 2001. 105–109.

[11] Iglódi Istvánnak ez volt az első Vízkereszt-rendezése, ám ezután, 1979 és 2009 között még hatszor rendezte meg a darabot. 2009-ben a szolnoki Szigligeti Színházban éppen e darab próbaszakaszának végén lett rosszul, s a bemutatót már nem érte meg.

[12] Vö. „A tér maga háromszögletű, egyik oldalát kis templom, másik kettőt régi patríciusházak zárják be, és a városi tanácsban volt annyi ízlés és játékosság, hogy a száz–kétszáz–háromszáz éves házakat különböző színűre festette. Van Mária Terézia-sárga, rokokó-zöld és pompei-piros is (…)” Boldizsár Iván: Shakespeare a piactéren…, i. m.

[13] Zsámbéki Gábor: Sokat jelent ez a nyár…, Film Színház Muzsika, 1973. augusztus 11. 10.

[14] Lásd Zsámbéki Gábor nyilatkozatát: „Szabad teret ad mindenfajta alkotókedvnek, kihasználatlan energiának, túl az anyaszínház természetes és szükségszerű kötöttségein. Művészi lényege is éppen az, hogy kötetlen csoportosulás. Ez az oka annak elsősorban, hogy fiatalok a közreműködői. Olyan darabokat igyekszünk keresni, amelyeket fiatalok játszhatnak, mert fiatalokról szólnak. Így esett választásunk ebben az évben a Vízkeresztre.” Róna Katalin: Új évadra készül a Szentendrei Teátrum, Shakespeare a fiatalok színpadán, Film Színház Muzsika, 1973. június 9. 8.

[15] Saád Katalin: Egy hónap Szentendrén, Színház, 1973/10. 16.

[16] Vö. Saád Katalin: Egy hónap…, i. m. 16–22., valamint (f. f.): Böffen Tóbiás bajt kever, Esti Hírlap, 1973. június 18. 2.

[17] Lásd például: Pályi András: Megfiatalodik a Teatrum…, i. m. 6.; Róna Katalin: Új évadra…, i. m. 8–9.; Saád Katalin: Egy hónap…, i. m. 16–22.; Benkő Tibor: Színház – a tizedik sorból, Szabad Föld, 1973. augusztus 19. 11.

[18] Fencsik Flóra: Vízkereszt vagy amit akartok a Szentendrei Teátrumban, Esti Hírlap, 1973. július 7. 2.

[19] Zsámbéki Gábor: Sokat jelent…, i. m. 10.

[20] Zsámbéki Gábor is kiemelte az előjátékok funkciójának dramaturgiai szükségszerűségét: „Az előadás ne egy határozott pillanatban kezdődjék, de fokozatosan vigyük a nézőt a darab hangulatába”. Uo. 10.

[21] Saád Katalin: Egy hónap…, i. m. 16–22.

[22] Ökrös László: Játék az aszfalton, Próbák a Szentendrei Teátrumban, Pest Megyei Hírlap, 1973. július 3. 4.

[23] Koltai Tamás olvasatában: „Erről szól a szentendrei Vízkereszt: a személyiség elvesztéséről” Koltai Tamás: A személyiség – vagy amit akartok, Shakespeare Vízkeresztje Szentendrén, Nagyvilág, 1973/10. 1572.

[24] Lásd Fencsik Flóra értékelését:  „A rendező mámorosan játszik a szabad tér lehetőségeivel, mozgalmas színjátékot pörget. Néha túlságosan is mozgalmasat, annyit szaladgáltatva színészeit, hogy a mondatok poézise, filozófiája és humora a nagy rohangálásban időnként el is sikkad.” Fencsik Flóra: Vízkereszt…, i. m. 2.

[25] Róna Katalin: Új évadra…, i. m. 9.

[26] László Miklós: A Vízkereszt Szentendrén, Tükör, 1973. július 10. 12–13., valamint Fencsik Flóra: Vízkereszt…, i. m. 2.

[27] Az előadás szcenográfiájáról részletesebben lásd: Radák Judit: A Szentendrei Teátrum játékterei, teatrum50.hu, https://teatrum50plusz.szentendreiteatrum.hu/treatise/radak-judit-a-szentendrei-teatrum-jatekterei Utolsó letöltés: 2019. július 3.

[28] [n. n.]: Vízkereszt vagy amit akartok…, Néző, 1973/9.

[29] A produkcióban rendezőasszisztensként közreműködő Ascher Tamás visszaemlékezése szerint ugyanakkor éppen a mozgatható „gubanc”, a hálós építmény volt hivatott képviselni a központi díszletbeli gesztust: „Iglódi megosztott velem egy csomó mindent. Fontos volt, hogy akkoriban ő kifejezetten a világhírű Taganka Színház alapító-igazgatója, Ljubimov hatása alatt állt. Azért is jött el a Nemzetiből, mert kísérletezni akart, és elment a Huszonötödik Színházba. Folyton arról beszélt, hogy Ljubimovnál mindig van egy nagy gesztus, egy térbeli vagy díszletbeli gesztus – legfőbb példája ennek a Hamlet függönye –, és ezt a gesztust keresték Keserüvel. Ebből lett egy hatalmas drótgubanc, amiből kerítést lehetett hajtogatni, meg ívet, meg kazlat. Sokkal szerencsétlenebb volt, mint a Hamlet függönye. Talán tömlőből vagy slagból volt összefonva. És mondta Iglódi, hogy ez azért kell, mert a Ljubimov-féle rendezés nagyon őszinte és nagyon erős és rendkívül teátrális.” „Akkoriban engem csak a kaland vonzott”, Závada Péter interjúja Ascher Tamással, teatrum50.hu, https://teatrum50plusz.szentendreiteatrum.hu/peoples/ascher-tamas/ Utolsó letöltés: 2019. július 3.

[30] „Épp ezért alig érthető, miért rontotta el a tervező mindezt a szín közepére épített gyárkéményszerű nagy, szürke toronnyal (…)” Fencsik Flóra: Vízkereszt…, i. m. 2.

[31] Mátrai-Betegh Béla: Vízkereszt a Szentendrei Teátrumban, Magyar Nemzet, 1973. július 18. 4.

[32] Saád Katalin: Egy hónap…, i. m. 16–22.

[33] (f. f.): Böffen Tóbiás…, i. m. 2.

[34] Molnár Gál Péter: Malvolio, Népszabadság, 1973. július 15. 8.

[35]Iglódi István: Vízkereszt vagy amit akartok, 1973. (részletek az előadás előtti felvonulásból és az előadásból), a Magyar Televízió Színházi album műsora 4. részének 1973-as adásrészlete, MTVA. Minden jog fenntartva, teatrum50.hu, https://teatrum50plusz.szentendreiteatrum.hu/videos/iglodi-istvan-vizkereszt-vagy-amit-akartok-1973/ Utolsó letöltés: 2019. július 3.

[36] Molnár Gál Péter: Malvolio…, i. m. 8.

[37] Ökrös László: Szentendrei Teátrum…, i. m. 4.