Zempléni Mária operaénekesnővel Jászay Tamás beszélgetett

Budapest, 2018. június 13.

A nyolcvanas években férje, Békés András több rendezésében fellépett Szentendrén, de tudom, hogy nem akkor járt itt először.

Amikor ’85 februárja körül felkért András, hogy azon a nyáron Szentendrén Adinát énekeljem A szerelmi bájitalban, még nem volt a férjem. 1978-ban az Operában Gianettát már énekeltem a rendezésében, és amikor erre a szerepre hívott, azonnal igent mondtam. Egyébként már jóval korábban is felléptem Szentendrén, ám erről aligha van bármilyen feljegyzés: 1971-ben a Botcsinálta bölcsek című, Giovanni Paisiello vígoperában, amelynek az egyik szerepét az általam csodált Dunszt Mária énekelte. Az énekesek mellé a főiskoláról szerveztek „kórust”, amiben ott volt Pitti Katalin, Budai Lívia – meg én is. Az egész előadásból csak Oberfrank Géza rendező-karmesterre emlékszem. Egy szekéren ültünk, és amikor kellett, énekeltünk. Ez előtt a nézőtéren is megfordultam: 1969-ben Huszár Klára vitt ki Szentendrére, ahol a később sokat hivatkozott Pikkó herceg és Jutka Perzsi bemutatóját láttuk. Valószínűleg már akkor is ismertem Andrást, mivel zenész családból származom, édesanyám operaénekesekkel foglalkozott, de ekkor még semmilyen kapcsolat nem volt köztünk.

Nem sejtettem, hogy szó szerint a kezdetektől követi a Szentendrei Teátrum történetét, én valójában a szentendrei telkükre gondoltam.

Ó, igen, annak a megszerzéséről a férjem annak idején írt egy krokit. Ebben meséli el, hogy a szentendrei városvezetés az első, 1969-es évad nagy sikere után az ott résztvevő művészeknek felajánlotta, hogy néhány telket megvásárolhatnak igen jutányos áron. És bár András állandóan nyüzsgő ember volt, volt igénye a nyugalomra is. A Boldogtanya nevű terület legtetején, az erdő szélén álló apró telket választotta, oda épített egy pici faházat. Később kibővítette konyharésszel, és folyton csinosítgatta. 2003-ban eladtuk, de nemrég megnéztem, és minden ugyanúgy áll, mint akkor. Egy nyaralóról beszélünk, ahová nem volt bevezetve a gáz, a villany is csak később, telefont pedig egyáltalán nem akart. A cél az volt, hogy ott nyugalom legyen, és senki ne találjon meg minket.

Amikor a férje aktívan dolgozott a színházban, azért nagy élet volt a telken hétvégente?

Mindig szombaton és vasárnap volt előadás Szentendrén, általában három egymást követő hétvégén. András nem a premier után, hanem a második vagy az utolsó szériát követően rendezett a kertben sütés-főzést, ahová eljött a társulat. Meg persze azok a kollégák, akikkel dolgozott: díszlet- és jelmeztervezők, sokszor volt ott Selmeczi Gyuri is… Ők összedugták a fejüket, én meg főztem rájuk. (nevet)

A munka és a magánélet nagyon összefolyt?

Nem mondanám. Amikor hazajöttünk az Operából, még akkor is, ha az ő rendezésében játszottam, váltottunk az előadásról néhány szót. De ahogy kiléptem a színházból, én már nem az voltam, aki a színpadon. A férjem meg a színház és a tanítás mellett imádott barkácsolni. Azt hiszem, ez védekezés is volt: a rengeteg szellemi munkát ellensúlyozni kellett valamivel.

A Szentendrei Teátrumot Zsámbéki Gáborral közösen hozta létre. Tudható, hogy a közös történet nem alakult túl szépen…

Ebben téved, a legvége éppenséggel gyönyörű volt! Távolabbról kezdem a történetet: az Operában huszonöt év tagság után kap az ember egy aranygyűrűt. Amikor András elérte ezt az évfordulót, épp olyan igazgatója volt a Háznak, aki őt nem kedvelte, így elmaradt az ünneplés. András nagyon jó barátságban volt Birkás Liliannal, Nádasdy Kálmán feleségével. Lilian pedig átadta neki Nádasdy aranygyűrűjét, mondván: „Az nem lehet, hogy magát ne köszöntsék fel!” Ezt a gyűrűt aztán András viselte, még akkor is, amikor utólag megkapta a sajátját. Aztán múltak az évek, és 2000 környékén, a Színház- és Filmművészeti Főiskola egy tanévnyitó vagy -záró eseményén egy nyilvános beszéd kíséretében átadta a gyűrűt Zsámbéki Gábornak.

Ami a szentendrei közös kalandot illeti, úgy tudom, Zsámbékiban merült fel az ötlet. Mindketten fiatalok voltak, sokat beszélgettek, és Andrással közösen gondolták ki, hogy a főtéren kellene játszani, hogy milyen műfajokat kellene elővenni és így tovább. András édesapja, Békés István, „Pista papa” író és igazi polihisztor volt. Neki volt egy ládája, amiben ott lapult más szinopszisok mellett a Pikkó herceg…. és a Comico-tragoedia szövegkönyve is. Felkérték Vujicsics Tihamért, hogy írjon a Pikkóhoz zenét, a Comicohoz Szász Endre [és Székely Piroska – a szerk.] tervezte a jelmezeket, és elindult a színház, ami igazán nagy dolognak számított akkor.

Tudok a kettejük közötti feszültségről, de nem tudom, mi lehetett a valódi kiváltó ok. András olyan ember volt, aki ha egy helyzetben nem érezte jól magát, akkor továbblépett. Amikor az Operában Mikó András után, 1987-ben kinevezték főrendezőnek, alig két év után úgy döntött, hogy otthagyja a pozíciót, mert valamivel nem értett egyet. Ami Zsámbékit illeti, tudom, hogy valamikor a kilencvenes években egy hosszú repülőúton sokat beszélgettek, és akkor újra közel kerültek egymáshoz. Két nagy tudású, önérzetes emberről beszélünk, akik valami ostoba félreértés miatt kaphattak össze, de idővel ez elsimult.

Miért látott Békés András fantáziát Szentendrében?

András rendezőként meghatározónak tekintette a közönséggel ápolt kapcsolatot. Szentendrén a néző karnyújtásnyira volt tőlünk, sőt ha a helyzet azt kívánta, megkért, hogy üljünk bele egy-egy idegen néző ölébe. Máskor a szereplőket a nézőtérről küldte a színpadra, vagyis teljesen közvetlen kapcsolatban gondolkodott. A commedia dell’arte is hatott a gondolkodására, amit Szentendrén tökéletesen meg lehetett valósítani. Ugyanezt elvárta az Operában is, például amikor 1981-ben Offenbach Kékszakállját rendezte, még ha ott volt is zenekari árok a színpad és a nézőtér között.

Ezzel a szemlélettel mennyire állt egyedül akkor az Operában?

Két rendezője volt a Háznak akkoriban: Mikó András és ő. Mikó konzervatív rendező volt, a régi iskolát képviselte, a férjem mindig az újat kereste. Az első, Békés András által rendezett bemutatóm a Gianni Schicchi volt, amiben igazi meglepetésként ért ez a szemlélet. Nekem a főiskolán Mikó volt a mesterem, rajta kívül még Huszár Klára néhány rendezésében dolgoztam addig.

Mikó és Békés között nem volt feszültség az eltérő látásmódjuk miatt?

Nyílt konfliktus nem, de az tény, Andrásnak fájt, hogy például sokáig nem rendezhette a kortárs magyar bemutatókat. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy amikor mi összeházasodtunk, Mikó személyre szóló, szívből jövő köszöntőt írt, vagyis nem gondolom, hogy mély ellentét lett volna közöttük.

Lehet, hogy Szentendre menekülést is jelentett Békés Andrásnak, ahol megvalósíthatta, amit az Operában nem hagytak neki?

Persze, ez egészen biztos. Nem véletlen, hogy Mikó Andris soha nem jött rendezni Szentendrére. Tudta, hogy ez nem az ő közege, és elég bölcs volt ahhoz, hogy ebbe ne menjen bele. Fontos elmondanom, hogy én szívből kedveltem őt. A főiskolán tartottunk tőle, de amikor végeztünk, néhányunkat elhívott magához, és ott a félelmetes Mikó tanár úr helyett egy teljesen más embert találtunk. Kedves volt, fényképeket mutatott, mesélt a fiatalkoráról, és azt éreztük, hogy meg akar ismerni minket iskolán kívül is. Az, hogy felléphettünk-e, továbbra is tőle függött, mégis meg tudtam szeretni.

Térjünk vissza Szentendrére, ahol a nyolcvanas években a korábbi régi magyar drámahagyomány újraélesztése után egyre több opera, vígopera tűnt fel.

Ez tudatos döntés volt András részéről. Amúgy minden érdekelte, és mindent szívesen játszott, aminek jutott hely az ízlésén belül. A lényeg a közvetlenség volt. Tudta, hogy a közönség nem vájtfülű operarajongókból áll, hanem mindenféle emberből, turistákból és helyiekből, akik szeretik a színházat, de mély, drámai dolgokat nem itt kell előadni. Olyan darabok kellettek, amik szabadtéren, hőségben vagy esőben is szórakoztattak. A kis vígoperák alkalmasak voltak rá, hogy a közönség és a játszók között közvetlen kapcsolat szülessen, akár úgy, hogy a nézőket bevonják. Ezt egy királydrámával nem lehet megcsinálni.

A vállalás része volt az is, hogy már a kezdetektől egyrészt sztárok léptek fel, másrészt sok fiatal, ami nyilván Békés pedagógusi missziójának volt a következménye.

Ez utóbbival mindenki jól járt. A közönségnek jó, ha lát tehetséges, szárnyaikat bontogató fiatalokat, a főiskolásoknak meg hasznos, ha kipróbálják önmagukat. Fiatalon az ember iszonyú „színpadéhes”. Az Operában, ahol sok volt a szoprán és kevés a szerep, járta az a mondás, hogy „Itt nem kenyérharc folyik, hanem kalácsharc”. Szentendrén kezdetektől együtt dolgoztak tapasztalt művészek és fiatalok, akik közül sokakból neves színész vagy énekes lett.

Hogyan viszonyult a színházi szakma ahhoz, ami Szentendrén történt?

A nem résztvevőknek is nagyon számított. A férjem őrzött egy levelet Sulyok Máriától, aki a Pikkó herceg és a Comico-tragoedia megnézése után írt neki, hogy megköszönje a szép estét. Amikor ott énekeltem, akkor is rengeteg szakmabeli ült a nézőtéren. Nemcsak közvetlen kollégák, de sok más énekes és színész is megjelent. Esemény volt, számított.

Mielőtt rátérünk arra a két produkcióra, amiben Szentendrén fontos szerepet énekelt, árulja el, miben más szabadtéren énekelni?

Nincs igazi különbség a zárt térhez képest, de fontos, hogy ne legyen az ember nyafka. Mert ha zuhog is az eső, de a közönség nem áll fel, akkor bizony énekelni kell. Volt egy Hamupipőke-előadásunk, amin végig ömlött az eső, az első sorban meg ott ült a világhírű karmester, Giuseppe Patané. A zenekar tagjai fölé a színinövendékek tartottak esernyőt, és mi végigjátszottuk a darabot. A ruháinkból csavarni lehetett a vizet, nem is száradtak meg, mi másnap mégis felléptünk. A szerelmi bájital egyik előadásán csúnyán megfáztam, de másnap is énekelni kellett. Gregor Jóskától kértem tanácsot, aki fogott, elvitt a főtér mellett egy vendéglőbe, kért hat darab csípős cseresznyepaprikát, amit őelőtte kellett megrágnom és lenyelnem. Korábban soha nem ettem ilyesmit, de gond nélkül végigénekeltem az előadást. És elárulom, hogy azóta is teszek cseresznyepaprikát a levesbe. (nevet)

1985-ben A szerelmi bájital Adináját énekelte a szentendrei főtéren, két évvel később a Hamupipőkében Tisbét, Don Magnifico egyik lányát. A kritikák pozitívan írtak az előadásokról, és nyíltan rácsodálkoztak az előadások mediterrán hangulatára.

Éppen az volt bennük a csábító, hogy mást kellett csinálni, mint egy hagyományos operaelőadásban. A játékra mindenki kapható volt, András eleve így válogatta a szereplőket. Még mielőtt elkezdődött volna A szerelmi bájital, az énekes szereplők kivételével a kórus tagjai ott korzóztak a nézők között, fagylaltot osztogattak, vásári hangulatot teremtettek. Már akkor bevonták a közönséget, s úgy, hogy a nézőnek ez szinte fel sem tűnt, így később sem vette rossz néven, ha egy énekes az ölébe ült. Az előadás végén még „bájitalt” is kaptak a nézők: nem tudom, hogy málnaszörp vagy bor lehetett-e a fiolákban…

Hogyan rendezett, hogyan instruált Békés András?

A Hevesi Sándor téren, az egykori Nemzeti Színházban próbáltunk májustól kezdve. Előtte már sokszor dolgoztam vele, így nem lepett meg, amit kér. Annyiban talán mégis más volt ez a próbaidőszak, hogy mi öten, A szerelmi bájital énekes szereplői kiválasztottnak éreztük magunkat. Nagyon jó hangulatban próbáltunk, nem volt feszültség vagy veszekedés: jó társasjáték volt az egész. Ugyanez megismétlődött a Hamupipőkénél, amiben az akkor frissen végzett, nagyon laza Pánczél Évi volt a címszereplő. És hát, van ilyen, sokszor késett a próbákról. Magyarázatként olyan sztorikat talált ki, amiktől mindenki dőlt a nevetéstől, Gregornak persze mindig volt rá valami riposztja, és András sem tudott haragudni rá.

A kritikák kiemelik, hogy Békés András operarendezéseiben van színészvezetés.

Igen, megkövetelte a színészi játékot. Nem, nem ez a jó szó: kihozta belőlünk, amit tudtunk. Nagyon szeretett előjátszani. Ezzel is oldotta bennünk a feszültséget, hiszen olyan helyzeteket teremtett, ahol igazán kiadhatta magát az ember. Ez is a pedagógus lényéhez tartozott.

A 2000-es években aztán művészeti tanácsadóként tért vissza Szentendrére Békés András. Hogyan látta és értékelte összességében ezeket az évtizedeket?

Mindenképp meghatározó, fontos szakasz volt. Lehet, hogy nem dolgozott ott évekig, de mivel mindig ott nyaraltunk, szinte az összes előadást látta, így tudta, mikor merre tart a színház. A Szentendrei Teátrum Zsámbéki Gábor és Békés András közös gyermeke. És felnövés közben bármi is történik egy gyerekkel, azt sosem lehet elvenni a szüleitől.