Kende Tamás interjúja dr. Török Katalinnal

2018. május 16.

Mi az a Szentendre-fogalom?

Egy kisváros, amelynek az a híre, hogy van valami vonzereje, bukéja, különlegessége. Azt tudom, hogy amikor 1971-ben lakást kerestünk, nem volt olyan elhatározásunk, hogy történelmi kisvárosban akarunk élni műemlékek között. 1968-ban végeztünk, állásunk volt, autónk viszont nem. A közlekedés sokkal meghatározóbb szempontnak számított, hogy napi szinten be lehessen járni Pestre, hisz Tamás, a férjem kötött, én pedig kötetlen munkaidőben dolgoztam.

A munkának Szentendréhez nem volt köze?

Nem. Később aztán Tamásnak, majd nekem is lettek szentendrei és környékbeli kutatásaink. Én meg fokozatos pályamódosítással álltam át Szentendrére, aminek praktikus okai is voltak.

Az a váltás, hogy Te a vidéket, falut járva társadalomkutatóként átjössz Szentendrére, abban a Teátrum nem játszott szerepet.

Nem is tudtam a létezéséről. De amikor aztán lementünk napközben a főtérre, akkor elkapott a nyilvános főpróbák frenetikus hangulata. Az én generációm ilyennel korábban nem találkozott. Olyan természetesnek és oldottnak tűnt, nem volt korlátok közé, intézményekbe szorítva, így megbabonázott minket. Esti előadásokra is jártunk. Óriási siker volt. Csíkszentmihályi Robi úgy emlékszik, hogy a legelső előadásnál nem is volt tribün. Állva nézték, mint a középkorban. Épp tegnap kaptam meg az első év plakátját: az a szereposztás, hogy kik léptek föl egyszerre ezen a kis Fő téri színpadon! Az akkori színésztársadalom színe-java. Nem csoda, hogy ilyen nagy vonzereje lett. Aztán egyre több szabályt és korlátot kellett a dolog mögé szervezni, hogy működni tudjon. Hogy az utcák járhatóak legyenek, a környékbeli éttermek működjenek, a lakókat ne zavarja, a nézőtér álljon, vagy épp el legyen bontva. Egyre jobban beszabályozódott, intézményesült a dolog természeténél fogva. Fokozatosan elvesztette az eredeti báját, természetességét, ami a falusi vásári komédiák esetében generációkon át működhetett. Odamentek a vásárra, és három napig játszottak, majd vége lett a vásárnak. De hát ez nem három napig tartott. És ne feledjük: a háború után ez volt az első ilyen kulturális attrakció. Nem tudhattuk, mekkora siker is lesz. Akkora tömeg volt, hogy azt képtelenség volt előre elképzelni.

Hogy lehetett a tömeget innen „lecsatornázni”? HÉV-vel? Hogy lehetett hazamenni?

Szép emlékeim vannak arról, hogy a pesti közönség valamint a színészek sokáig itt maradtak a városban. Nyár volt, ott volt a Duna-part és egy legendás hely, Szikora Imre Andreas-pizzériája. A Duna-korzón, nem messze a későbbi Gombától. Az autó akkor még nem volt annyira elterjedt. Lesétáltak szépen az emberek a HÉV végállomáshoz és hazamentek. Nem emlékszem, hogy meddig járt a HÉV, hogy emiatt állítottak-e be tovább közlekedő járatot. Arra viszont emlékszem, körbekordonozták a főteret, hogy motorral vagy épp autóval ne lehessen oda bejönni. A Jankó János utcánál volt egy szépen kihúzott kordon, és állt ott egy ember a Teátrum rendezősége részéről. Emellett a Bercsényi utcánál és a Görög utcánál is volt egy ilyen. Ezekig a kordonokig föl lehetett menni. Ott álltak az emberek és nézték – magam is – a délutáni próbákat. Így oldották meg az előadás zavartalanságát. Később fölépült a tribünmonstrum. Na, az intézményesülésről szólva erről is beszélek. Akkora hatalmas vasszerkezetet építettek, amit már nem lehetett előadás után elbontani, és ott maradt az egész szezonra. Az előadásokat általában hétvégén tartották, és ezzel szemben állt a hétközi Szentendre, ahol még ott volt a közért, hentes, kerékpáros, ahogy a régi fényképeken is látszik: a lakosságot napi szinten kiszolgáló üzletek, és ez kétségtelenül okozott kellemetlenséget. Az a varázs, amit az első két-három évben a könnyűszerkezetes vagy az előadás után elbontott nézőtér jelentett, nem volt zavaró. Meg azt ki lehetett bírni a hétvégéken. De amikor ez a monstrum ott maradt két hónapra, egész nyárra, akkor az már nem volt olyan jó. Ráadásul a barokk főtér Szentendre talán egyetlen, teljesen épségében megmaradt 18. századi épületegyüttese a kereskedőházakkal és a kereszttel: ebben az a hatalmas nézőtér nem festett valami jól, és kényelmetlen is volt.

Láttam régi filmfelvételeket előadásokról. A koraiaknál a Bogdányi utca felől volt a színpad, aztán később megfordult a játékirány. Neked melyik megoldás tetszett inkább?

Óriási baklövés volt ez, nem is kérdés, az első volt az igazi. Amikor áttették a másik oldalra, nekem elment a kedvem az előadások látogatásától . Rossznak, érthetetlennek tartottam. A Bogdányi utcai kis ficakot belekombinálták a díszletbe a maga izgalmas épületegyüttesével. Ennek közepén van egy épület, a későbbi Nosztalgia, az a kis tejbolt, a gyönyörű rokokó Blagovestenszka templom mellett. A másik oldalon pedig a 18. századi kereskedőházak. A kapuzáró kövén 1737-es évszám. Ez volt a miliő.

Fiatal értelmiségiként volt-e kommunikációtok a Teátrummal? És a város és a Teátrum között?

Nemigen tudok válaszolni: a hetvenes években Szentendrén laktam, de a munkáim, a kapcsolataim, a szüleim Pesthez kötöttek. Pici gyerekkel amúgy sem volt könnyű élni a korábbi kutatói életet. A helyi közügyekbe akkoriban egyáltalán nem folytam bele. Később visszakutatva vagy Szentendréről olvasva tudtam meg egy csomó dolgot.

De a színpad megfordítása bennem személy szerint olyan ellenérzéseket váltott ki, hogy jó darabig elment az egésztől a kedvem. Ez a nyolcvanas években vagy tán még később volt. Érthetetlen nek tartottam ezt a fordítást. Csak arra gondolhattam, ami közismert, hogy amikor jön egy új vezetés, akkor látványosan meg akarják mutatni, hogy innentől másképp mennek majd a dolgok. Ezt csinálta Kolti Helga is, amikor az ő idején a városháza udvarára került a Teátrum, miután a Fő térről végképp kiszorult. A színpad először ott is a városházi udvarnak abban az öblében volt, ahol van egy hangulatos erkély. Az minden darabban játszott. A hátunk mögött pedig a nagy lombos fák. Ahogy a széles kapualjon keresztül bementél, a belső udvaron ezt az alul 18. századi, felül 1920-as években épült együttest kaptad el a szemeddel. Majd ezt megfordították, áttették a színpadot a másik oldalra. Ha ma bemész, meglátsz egy hatalmas vastraverzes tribünt, ami eltakarja az épületet. Látványra ronda.

Akkor megint intézményesült a dolog…

Abszolút. Évtizedeken keresztül Szentendrei Nyár – Szentendrei Teátrum néven futott ez az esemény. És jött a 2000-es években Kolti Helga, és csinált belőle egy Szentendrei Teátrum és Nyár nevet. Ezzel az és szóval a két Szentendréből elvette az egyiket, és összeesett számomra az egész.

És az intézményesülés előtt mennyire volt ez színházi forradalom? Mennyiben volt a város díszlet, és a Teátrum szentendrei? A hely szelleme hol játszott?

Itt semmiben nem játszott a hely szelleme, a későbbiekben sem. A színházzal Szentendre átállítódott egy másik vágányra. A századfordulótól egy művészeti ág fémjelezte, és így lett a turizmus korában a festők városa. Valamiből mindig túltermelés keletkezett: ez jellemzője a városnak. De akkora népszerűséget, akkora tömeget, akkora eseményt, akkora kihívást, mint amit a színház robbantott be, utána soha, a több évtizedes jelenlétével sem tudott elérni. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején történt egy nagy boom Szentendrén, ami új irányt, új kulturális felépítményrendszert hívott életre. Az más kérdés, hogy ebbe Szentendre kis híján belefulladt.

A látványosság miként válik városképző erővé, önálló termelési móddá? A Teátrum – ha egyáltalán – mikor fordul(hat) át egy valamiféle kísérletből egyébbé? Látványossággá, branddé?

Ötven évről beszélünk. Ezt röviden nehéz elmondani. Nagy törésvonal volt, amikor megszűnt a Teátrum a főtéren. Aztán a rendszerváltást követően sorra nyíltak a magántulajdonú vendéglátóhelyek a főtéren, és már zsebre ment a forgalom. A Fő tér környéki éttermesek nem örültek, mert a Teátrum környékén a próbák és az előadások ideje alatt szilencium volt. Korlátozták őket a forgalmukban. Nagy áttörést jelentett, amikor a főtérről kikerült a Teátrum, és bekerült a városháza udvarára. Ott egy ideig jól működött, hangulatos volt. Talán néző sem fért el kevesebb, mint a Fő téren. A másik nagy áttörés akkorra tehető, amikor 1999-ben megnyitott a Malom, és mint épület, mint hatalmas belső udvar – ez egy 19. századi fűrészmalom – sokkal ideálisabb volt színháznak, mint képzőművészeti kiállítóhelynek.

1968-ban dőlt el a Teátrum megindítása. Ebben az évben zárták be az egy évvel korábban nyílt városi állandó kiállítást. Ez szimbolikus. Összefüggnek?

Hogy se a város, se a megye, se az országos kultúrpolitika nem tudott mit kezdeni Szentendrével, arra egy még korábbi példa: 1951-ben nyílt meg a 20. századi magyar festészet egyik legnagyobb alakjáról, Ferenczy Károlyról elnevezett múzeum. Városi múzeumként. Úgy, hogy nem volt egy darab műalkotás sem. Semmi nem volt. Pedig rengeteg az anyag helyben, hisz évtizedekig dolgoztak már akkor is festők itt. De nem ebbe az irányba ment el a múzeum. Erről én írtam is egy nagy kéziratot, mert azt tapasztaltam, hogy ezt a témát nem kutatták. Voltak képzőművészeti kiállítások, de sokáig nem volt gyűjtemény. A nagy gebasz akkor történt, amikor Vác helyett Szentendre lett a megyei múzeumi igazgatóság székhelye. Amikor Pestről kihozták hetvenkettőben a múzeumi igazgatóságot. Ezzel a Ferenczy Károly Múzeum megszűnt városi múzeum lenni. Megszűnt önálló intézmény lenni. Volt is, meg nem is. Tartalmában az egész megyével kellett foglalkoznia. Tehát olyan közegbe robbant be egy másik művészeti ág, ráadásul fergeteges sikerrel, amely még nem találta meg önmagát, miközben megvolt a remény, hogy van itt egy nagy festőről elnevezett múzeum, ahol lesz kiemelt helye a helyi festészetnek. De ez nem következett be. Itt csatolnék vissza arra, hogy miért lett később a MűvészetMalom a város fenntartásában lévő második művészeti intézmény. Nem megyei, nem országos intézmény volt a Malom, hanem a város tulajdona. Mivel bizalmatlanság és hitelvesztés uralkodott a Deim Pál által képviselt festők között, ezért úgy gondolták – ráadásul emiatt élesedett ki a helyzet a két nagyszerű ember, Békés András és Deim között –, hogy másodszor is csőbe húzzák őket azzal, hogy a Malom kiállítóhely és színház is lesz egyszerre. Hogy nem fog megvalósulni az, amire a Malom megnyitásánál kilátás volt. A nagy törés akkor történt, amikor az első években különálló intézményeket, a Teátrumot, a Dunaparti Művelődési Házat és a Malmot Perjéssy Barna idejében gazdasági racionalitásra hivatkozva összevonták.

Az utolsó mániám, hogy ebben a városban számos kulturális intézmény, intézményesült valami van, de valahogy a community center (magyarul kultúrház ÉS közösségi központ) mind a mai napig hiányzik. Lehetett-e a hatvanas évektől egy két hónapos ügymenetből közösségi, közösségképző ügymenet?

Elvileg igen. De ne feledjük, ez időszaki, egy-egy nyárra szóló rendezvény. De szerintem igenis volt klasszikus közösségi ház, méghozzá ragyogó. A Dunaparti Művelődési Házról beszélek. Nézd meg az egykori lapokat: hogy micsoda programok, tanfolyamok voltak ott!

Akkor másként vezetem fel a gondolatomat. A Művelődési Ház egy terület. A Teátrum másik. Beszéltünk a Malomról. Itt van nem messze a másik művelődési központ, a PMKK, és ötödik területként ott a múzeum. És ezekből mégsem lesz közösség.

Jól látod. De hogy miért nem? Egyáltalán, kell-e, hogy egy legyen, láncszemszerűen, harmonikusan? Ahelyett, hogy egymásnak életteret hagyva, egymás mellett létezzenek? Nem tudom… Egy valamit jó tisztán látni: az összes felsorolt lehetőség közül egyedül a színház van jelen szezonálisan a város életében.

Akkor a Teátrum mennyiben van bennetek, a városban?

Életet, lendületet, mozgás, élményt adott. Emlékszem: a helyszíntől függetlenül, minden évben nagy esemény volt, talán még 1999 után is, bár erre nem esküdnék meg. A városházán tartottak egy szezonnyitó sajtótájékoztatót, ahová az adott szezon legnevesebb színészei, például Sztankay, Lukács, Bencze Ilona, Schütz Ila sem tartotta rangon alulinak kijönni. Ott volt Békés András meg mások is. Erre a nagy eseményre meghívtak a városból polgárokat, a helyi kultúra jeleseit. Ma meg csak úgy olvasod az újságban, hogy hanyadikán kezdődik. Az élő, személyes, a mindenkinek fontos események elkoptak. Meggyőződésem, hogy ez inkább személyfüggő dolog. Békés András olyan ikonikus figura volt, ahogy Jávor Piroska meséli, hogy művészeket szippantott be a Teátrum-ügybe. Asszonyi, Jávor, Csíkszentmihályi, Ligeti Erika: ők hatvankilencben költöztek ide.

Hatvankilencben?

Akkor volt a nagy boom. Akkor adták át az országban egyedülálló, egy kisváros második, állam által fölépített, képzőművészek részére szolgáló művésztelepét. A régit is újjáépítették. Ugyanezen idő alatt indult be a Teátrum, miközben elkezdték bontogatni szárnyaikat a jópofa vagány fiúk, a későbbi „Vajdások”. Kitűzdelik a munkáikat, amiből az a bizonyos balhé lesz. És mindez egyszerre, párhuzamosan zajlik. És ebből, mint egy sas, feltör az égre a Teátrum. A Vajdások is életben maradnak: összekapaszkodva, egymás vállán állva, autodidakta művészekként megcsinálják magukat, és együtt maradnak. Viszont elveszti nimbuszát a Régi Művésztelep.

A város életében két alkalommal fordult elő, hogy a művészek – fokról fokra és ami a lényeg: egymást választva – építenek fel valami jelentős dolgot. 1926-ban a Művésztelep-alapító Nyolcak maguk döntöttek úgy, hogy a főiskola után együtt akarnak maradni. A másik ilyen csapat a Vajdások. Összeállt néhány fiatal, játékos kedvű, aki önmagát nem nevezte művésznek. Zenéltek, fúrtak, faragtak, hülyéskedtek, de olyan hittel! Pláne, amikor a hatalom egy kicsit megszorongatta őket, akkor úgy összekapaszkodtak, hogy nem lehetett nem számolni velük. Ez a két gyönyörű történet van a városban, amikor egymást választva a hasonlóan gondolkodó, hasonló értékrendet képviselő társaság, művésztársaság kinövi magát. És akkor e közé jött be a Teátrum, ami nem tudta annyira magához vonzani a szentendrei művészeket, ahogyan az adottságokból gondolható lett volna. Istenigazából tehát nem jött létre az az összekapcsolódás, amit várni lehetett.