Szirtes Tamás és László Ferenc beszélgetése

2018. május 21.

Mikor volt az első találkozása a Szentendrei Teátrummal? 1975-ben a La Mancha lovagjával?

A legelső találkozás azért már jóval előbb megtörtént, mivel az Operaházban rendezőként, a Színművészeti Főiskolán pedig tanárként tevékenykedő Békés András személyes találmányát, ezt a szentendrei színházi kezdeményezést már korábban is figyelemmel kísértem. Emlékszem, rögtön a kezdet kezdetén, 1969-ben volt egy nagyszerű előadás Békés rendezésében: a Pikkó herceg és Jutka Perzsi. Ezt a XVIII. század végi, elveszett zenéjű operalibrettót nagyon frissen, nagyon szellemesen, új zeneszámokkal állították színpadra [a zeneszerző Vujicsics Tihamér volt – L. F.], és ez óriási sikert aratott akkoriban. Sikere volt az előadás friss hangjának, de talán még inkább sikere volt magának a helyszínnek. Annak, hogy Békés Andrásék rátaláltak a szentendrei főtérre, amelyről kiderült, hogy tökéletesen működik színházi helyszínként. Annak idején csodájára jártunk ezeknek az előadásoknak.

A hetvenes években a Madách Színház rendezőjeként azután közelebbi kapcsolatba is került ezzel a játszóhellyel.

Igen, úgy emlékszem, hogy valamikor a hetvenes évek közepén a Madách Színház megkapta a szentendrei nyári színházi programok rendezési jogát. Így aztán néhány esztendőn, talán úgy fél évtizeden át mi szolgáltattuk az előadásokat a főtéren. Ez hatalmas lehetőség volt a Madách számára, és személy szerint számomra is. Én ugyanis mindig is vonzódtam a különleges helyszínekhez, amelyek a sok ilyen-olyan technikai nehézség mellett hatalmas inspirációt jelenthetnek egy fogékony rendezőnek. És különösen kivételes és varázslatos lehetőség életre, színházi életre hívni olyan tereket és épületeket, amelyek napközben saját természetes, civil funkciójukat töltik be, hogy aztán este játszóhellyé alakuljanak át. Szentendrén természetes volt, hogy minden máshogyan működik, s hogy ebben a környezetben a színpad kivételével alapértelmezetten mindennek valami egészen más az eredeti rendeltetése. Itt, ahol a sok kis utca befut a főtérre, már pusztán a kommunikáció megteremtése is külön feladatot jelentett – hiszen akkor még nem álltak a rendelkezésünkre URH-s, CB-rádiós eszközök. A legbonyolultabb megoldások igénybevételére kényszerültünk, nagyon mulatságos volt. Például remek külső helyszínnek bizonyult egy-egy üzlet kirakata, de hát oda rettentően nehéz volt bejutni, hiszen a bolt tulajdonosa vagy üzemeltetője nem minden esetben adta oda nekünk a kulcsot. Szóval komplikációk egész sora nehezítette a munkánkat, de a végeredmény varázslatos volt: nyári éjszakán a szentendrei főtéren előadni a La Mancha lovagját, ez mindenért kárpótolt minket.

Ezen a meghatározó jó érzésen túl, milyen emlékei maradtak az 1975-ös La Mancha lovagjáról, amelyet – legalábbis formálisan – Ádám Ottóval közös rendezésben mutattak be?

Több személyi vonatkozás tette különösen emlékezetessé számomra ezt a produkciót. Kezdem azzal, hogy ez volt az első nagy zenés darab, amit én rendezhettem. Ádám Ottó ugyan társrendező volt, de előre megmondta nekem, hogy ha ketten is leszünk kiírva a plakátra, ezt az előadást én rendezhetem meg: így kezdjek neki a munkának, és ő aztán majd beül, és megnézi a főpróbát. Ez így persze egyszerre volt nagy lehetőség és sokkoló felelősség számomra, de hatalmas szerencsémre kaptam a produkcióhoz egy nagyszerű koreográfust Bogár Richárd személyében.

Aki akkoriban a Fővárosi Operettszínház vezető koreográfusa volt.

Bogár Richárd annak a korszaknak meghatározó zenés színházi koreográfusa volt, akit én roppant kedveltem. Tehetséges, mindig szakszerű, korrekt, jó humorú és egyáltalán: nagyon helyes ember volt. Rá, az ő rutinjára és műfajismeretére mindvégig lehetett támaszkodnom, és ettől biztonságban érezhettem magam. Aztán nagyon kedvezően, sőt azt mondhatom, hogy szerencsés csillagzat alatt állt össze a La Mancha lovagja szereposztása is. A fájdalmasan korán elhunyt Tímár Béla, ez a csodálatos tehetségű fiatalember alakította Sancho Panzát: prózai színész létére olyan csengő, tiszta tenorhangon énekelve, egészen parádésan teljesítette ezt a nehéz szólamot, ami valóságos fölfedezés volt mindannyiunk számára. Nagyon jó barátok voltak az életben is Koltai Jánossal, Don Quijote alakítójával: pontosan az a külső-belső alkati különbség és az a meghitt viszony jellemezte a barátságukat, amit aztán a darabban is kamatoztatni lehetett, mintegy a szerepeikben továbbszőve ezt a barátságot. Magnetikus párost alkottak. Nagyon jókor jött nekik ez az előadás. Aztán volt egy remek fiatal színésznőnk az Aldonza–Dulcinea szerepre: Bencze Ilona, aki – akárcsak Tímár Béla – abban a főiskolai osztályban végzett, amelyet Ádám Ottó mellett én is tanítottam. Ő pedig nagyon izgalmasan egészítette ki Tímárék kettősét.

A legkevésbé sem személyeskedő jelleggel, inkább a korabeli zenés színjátszás gyakorlatát firtatván kérdezem, hogy például Koltai János énekhangja mennyire bizonyult elegendőnek a címszerepben?

Tudom, hogy sokat küzdött, mert hallatlan lelkiismeretesen készült föl erre a szólamra. Már hónapokkal korábban elkezdett énekórákra járni, hogy prózai színészként, de mégis érvényesen tudja majd az énekszámait is megszólaltatni. Hozzáteszem, hogy akkoriban ezt, s általában a musicaljátszást még nem tekintettük annyira szigorúan, mint manapság. Például merészeltük transzponálni Don Quijote szólamának kényesebb pontjait. De mi akkor még tényleg csupán tapogatóztunk a zenés színház, a musicaljátszás terepén.

Említette az imént, hogy ez volt az első musicalrendezése, jóval a magyar zenés színjátszás történetében korszakhatárt jelentő 1983-as Macskák előtt. Milyen volt a hetvenes években a zenés színházi rendezés?

A zenés színjátszást akkoriban döntően az operettek és a zenés vígjátékok uralták. Az egyiknek értelemszerűen a Fővárosi Operettszínház, a másiknak pedig leginkább a József Attila Színház volt a korabeli fellegvára. Én operettet sohasem rendeztem, az Operettszínházban sem dolgoztam: csodáltam a műfaj bizonyos elemeit, de egészében távol állt tőlem, nem volt hozzá affinitásom. Zenés vígjátékot viszont rendeztem. Ezek a darabok eredetileg rendszerint prózai vígjátékok voltak, amelyekben Nádas Gábor, Szenes Iván és társaik zenés betéteket, dalokat helyeztek el. Ilyenformán ez a műfaj nem hasonlított az operettszerűen végigkomponált musicalekre. Viszont a zenés vígjátékokkal el lehetett boldogulni prózai rendezői rutinnal is, nem volt nélkülözhetetlen hozzájuk a zenés színházi tudás.

A következő szentendrei rendezése voltaképp máig legendás emlékű: ez volt az 1979-es Dundo Maroje. A reneszánsz kori horvát komédiaíró, Marin Držić darabjának kiválasztását Szentendre történetének délszláv gyökerei motiválták?

Kétségkívül valami ilyesmi lehetett a darabválasztás mögött, nyilván nagyon odaillőnek ígérkezhetett egy délszláv komédia a szentendrei főtérre, de én ebben a döntésben még nem vettem részt. Merthogy ezt a darabot csak megörököltem. Eredetileg ugyanis Kerényi Imrének volt kiosztva, ám neki valami közbejött, s Ádám Ottó döntésére ezután került hozzám ez a komédia. Meg kell mondanom, hogy a jeges rémület lett úrrá rajtam. Azt hamar felismertem, hogy ez a „pénz komédiája” darabtípusának egyik reneszánsz kori példája, ennyiben rokonítható akár Ben Jonson Volponéjával is. Vagyis ahol minden a pénz körül forog, s így tárgyát tekintve a Dundo Maroje akkor is, ahogy akár most is jól őrzi az aktualitását. De a történeti-stílusbeli távolság, meg a darab csekély hazai ismertsége mégis kockázatosnak sejtette a vállalkozást. Az említett jeges rémület azután két okból kezdett elmúlni belőlem. Egyrészt eszembe jutott az az olaszországi turistaemlékem, hogy ott milyen magától értetődő és harmonikus a klasszikus épített környezet, a paloták, a templomok, a romok, valamint a mai élet összes modern kellékének az egymásmellettisége. S én azt gondoltam, hogy valahogy nekünk is ezt kéne megcsinálni a Dundo Maroje előadásában: ez helyből izgalmassá és elevenné tehetné ezt a több mint négyszáz éves darabot. Ezután már csupán maga a darab zavart. Ám az első felismerés nyomán továbblépve az is felmerült bennem, hogy ezekben a mediterrán, Adria-környéki városkákban állandóan szól a zene, az hozzátartozik a mindennapi élethez. S ha már egyszer az előadás behozza a színre a mai élet modern technikáját, akkor a zene is mai legyen! Szóval becsempésztük a hetvenes évek világslágereit is az előadásba: Makláry László remek dalokat szedett össze számunkra. Ami pedig az engem kissé még mindig zavaró drámaszöveget illette, hát azt voltaképpen a színészekkel kalákában együttműködve, próbáról próbára, ötletről ötletre haladva feldúsítottuk. Bevallottan kanavásznak tekintettük a Dundo Marojét, ami így egy üdítően szabad művészeti kísérlet gyakorlóterepévé vált. Vagyis a történetet eljátszottuk, a mű szellemét becsülettel megőriztük, de a szöveget nem kellett tisztelnünk. Csodálatos volt az a néhány hét, amely alatt a színészekkel közösen a sajátunkká tettük ezt a több száz éves darabot. Nagyon kreatív társaság gyűlt össze ebben az előadásban. Megint Tímár Bélával kezdem a névsort, de elragadó volt Márton András és a tirolinadrágos, sajátos akcentussal éneklő Paudits Béla is. Körmendi János pedig egyszerűen felülmúlhatatlanul komédiázott. És gyönyörűek voltak a lányok: Sunyovszky Szilvia és Schütz Ila. Olyanná váltunk, mint egy jó főiskolás osztály: mindenki hozta a maga ötletét, vittük egymást előre, továbbgondoltuk és továbbírtuk a másik javaslatát. Írtuk, eljátszottuk, írtuk, eljátszottuk – így zajlottak a Dundo Maroje próbái.

Ez a – fekete-fehér tévéfelvételről máig újranézhető – előadás nagy közönségsikert aratott, az egykorú kritikát pedig érezhetően zavarba hozta. Mindenki elismerte ugyan a produkció frissességét, és azt, hogy nyári mulatság gyanánt nagyon is odaillik Szentendrére, de mintha több kritikust is feszélyezett volna az előadás besorolhatatlansága. Egyes cikkírók például fönnakadtak azon, hogy az említett modernizálás jegyében megjelenhetnek-e, mondjuk, Honda motorok a színen, s hogy elhangozhat-e egy reneszánsz komédiában a japán karmester, Kobajasi Kenicsiró neve.

Tényleg minden tekintetben rendhagyó volt ez az előadás. Én később tudtam meg, hogy erre kaptam a Jászai Mari-díjamat, szóval volt ilyesfajta elismerő visszajelzés is. De hangsúlyozom, hogy mi valójában a darab szellemében jártunk el, még ha egyik-másik kritika számon is kérte rajtunk a mű tiszteletét. Pedig az ilyen típusú komédiáknál igenis korról korra hozzá kell nyúlni a szöveghez, és fel kell frissíteni azt. A közönség egyébiránt zajosan visszaigazolta az eljárásunkat: őrjöngő siker volt a Dundo Maroje összes előadása. Nagyon szerették azt, ahogy a szentendrei főtér egészét bejátszottuk. Az én fő feladatommá itt a közlekedési rendőr szerepének betöltése vált, ugyanis ebben az előadásban mindenféle jármű szerepelt. Bejött itt lovas kocsi, sportkocsi (Márton András saját autója), motor, bicikli, még talicska is… Vagyis tényleg modern nyüzsgést teremtettünk a főtéren.

Ha jól tudom, még egy szentendrei rendezése volt, jóllehet az már nem kötődött szigorúan véve a Szentendrei Teátrumhoz. Karinthy Ferenc egyfelvonásosa, a Dunakanyar 1981-ben, a Nosztalgia kávéház belső udvarán.

Szentendre akkoriban több mindenről is híres volt, így például arról, hogy ez volt az egyik első olyan pontja az országnak, ahol a magánvállalkozások, a butikok, a magánüzemeltetésű kávéházak és éttermek gombamód szaporodni kezdtek. Ilyen vállalkozás volt a Nosztalgia kávéház is, amelyet egy Hemző Ilona nevű zseniális üzletasszony működtetett. Ennek a kávéháznak volt egy pici belső udvara, amit én korábban, ahányszor csak Szentendrén próbáltunk, mindig megcsodáltam. Úgy éreztem ugyanis, hogy remek kamarahelyszín válhatna belőle. Így amikor kiválasztottam a Dunakanyart, ami ott helyben és éppen egy kávézóban-presszóban játszódik, megemlítettem Hemző Ilonának, hogy ennél odaillőbb darab nem létezik. Ennek a Karinthy-darabnak már volt korábban a Madách Kamarában egy legendás előadása…

Domján Edittel és Mensáros Lászlóval.

Csodálatos előadás volt. Szóval a darabnak már volt híre és ismertsége akkor, a szerző, Karinthy Cini is igen népszerű volt, s ő ráadásul leányfalusi lakosként gyakran el is biciklizett arrafelé. Vagyis jó kombinációnak tűnt a Nosztalgiába elhozni ezt a darabot: fel is állítottunk hozzá egy kis dobogót, ami ezer változás közepette mindmáig ott van azon a belső udvaron. A kétszemélyes darabot itt Ruttkai Éva és Sztankay István játszotta el, valami egészen varázslatosan.

Ezt az előadást is rögzítették, így máig visszanézhető. Magam, amikor láttam ezt a felvételt, úgy éreztem, hogy az élete utolsó éveiben járó Ruttkai Éva olyan tragikus súlyt kölcsönzött a presszós nő figurájának, ami eredetileg legfeljebb talán lehetőség formájában volt meg Karinthy Ferenc drámájában.

Nézze, a Dunakanyar egy nagyon jól megírt darab, amely engedi a színészi pluszok hozzáadását; gazdagítható és tovább mélyíthető, remek drámai alapanyag. És Ruttkai Éva ennek a mélységes emberi magánynak, amiről ez az egész darab szól, tényleg zavarba ejtő személyességet adott.

Milyen produkciókra emlékszik még a Szentendrei Teátrumnak abból a korszakából, amikor a Madách Színház fősége alatt zajlottak a szentendrei nyári szabadtéri előadások?

Nem volt ez hosszú időszak, emlékeim szerint alig volt több néhány esztendőnél. De emlékszem például egy Csiky Gergely-vígjátékra a nyolcvanas évek elejéről, amit Szakonyi Károly dolgozott át: Mukányi, ez volt a címe, és Lengyel György rendezte meg, ugyancsak a főtéren. Aztán valahogy mintha a főtér megszűnt volna játszóhely gyanánt szolgálni, talán a város akkori vezetése elégelte meg a produkciókhoz szükséges nyári forgalmi lezárásokat, a nyilvánvaló kényelmetlenségeket. Pedig az a főtér káprázatos színhely volt az összefutó utcákkal, a színpad és a nézőtér még Békés Andrásék által kitalált, szerencsés tájolásával.