Konrád Antal színésszel Bíró Bence dramaturg beszélgetett

2018. május 24.

Kezdjük az elején. Hogyan vezetett az út Szentendrére?

Békés András rendezte a negyedéves vizsgámat, Offenbach Kékszakállját. Általában egyszer játszottuk a vizsgákat és kész. De ennek olyan sikere volt, hogy tizenötször ment, sőt Békés András szervezett egy este fél 11-es előadást, és mi ott álltunk a színpadon, velünk szemben pedig ott ültek a szakma nagyjai – Latinovits Zoltán, Márkus László, Mensáros László –, és hasukat fogták a röhögéstől. Az előadás fél órával tovább tartott, mint normálisan. Nagy élmény volt. Aztán a Fészekben végződött az este, egyszer csak leült mellém a Mensáros meg a Márkus, és viccesen, de komolyan azt kérdezték: „Mondd, öregem, hogy csinálod?”. Mit lehet ilyenkor mondani? Mondtam nekik, hogy komolyan; rájöttünk, hogy komolyan kell játszani, mert maga az anyag vicces.

Békés András aztán emiatt a sikeres vizsga miatt hívott három év múlva Szentendrére. A legjobb az volt, hogy minden addigi béklyót és szabályt – amik a Főiskolán elég rigorózusak, sűrűek és szigorúak voltak –széttörtünk. Egy kisváros főterén lámpákat kötöttünk az ott álló keresztre, egy darab cirkuszsátor darabját fölállítottunk nézőtérnek, egy hölgynek kivettük a szobáját, és ott volt az öltöző, közvetlenül mellette meg a borozó. Ez egészen újszerű dolog volt. A zenekar egy szekéren ült a Templomdombra vezető sikátor bejáratában, a téren lévő zöldség-gyümölcs boltot bevette Szabó Gyula a szövegbe. Rettenetesen izgalmas volt az egész.

Az elején nem igazán tudtuk, hogy hogyan kéne itt játszani. És akkor az egyik próbán eszembe jutott a Kékszakáll. Viccből elkezdtem úgy játszani, mintha egy Wagner-opera volna: nagy gesztusokkal, hősiesen, lándzsával. Nagyon elkezdtünk rajta röhögni. Akkor jöttük rá, hogy ez is akkor lesz vicces, ha mi nagyon komolyan játsszuk. Ez a pátosz, ez az ügybe vetett hit adta meg az előadásnak azt az ízt – és ezt tartottam a legnagyobb erényének –, amitől az átlagnézők és a szakmabeliek is ugyanúgy élvezték. A főpróbán ott ült egy nagy hasú kocsis ember, mellette pedig Latinovits Zoltán. És minden poénon egyformán, egyszerre röhögtek, csak mind a kettő máson. A nagy hasú kövér ember a történetet díjazta, Latinovits pedig a megvalósítást. Ő látta benne a paródiát, a pasas meg egy az egyben élvezte a mesét. Azóta is úgy gondolom, ez a színház legnagyobb erénye, ha mindenki tudja élvezni a maga eszével, műveltségével, a maga emberi tehetségével. Úgy kell játszani, hogy mindenkinek adjunk valamit, amit utána hazavisz.

Milyen volt a közös munka Békés Andrással?

Azt hiszem, a kollegáim, az osztálytársaim nem nagyon értették az ő instrukcióit. Nem nagyon szerették. Mert ő kifejezetten zenei fejjel gondolkozott. Nekem azonban nagyon sok operaközeli barátom volt, ezért én értettem, mit mond, és ezért sikerülhetett a Kékszakáll úgy, ahogy sikerült. Meg azért is, mert olyan kollégákkal játszhattam, mint Tahi Tóth László, Kránitz Lajos, Vajda Márta, Kovács István, Káldi Nóra… Békésnek volt egy vígoperai vénája, humora. És mivel én értettem a zenéhez, értettem az ő instrukcióit. A munka során összebarátkoztunk, de utána három évig nem is találkoztunk. Aztán fölhívott telefonon, és az ő lakásán kezdtünk el próbálni a Szent István körúton.

A Pikkó herceg és Jutka Perzsi tulajdonképpen az első magyar opera. A zenéje elveszett, és Békés András Vujicsics Tihamért kérte fel, hogy írja meg újra. Hogy emlékszik a vele való munkára?

Vujicsics Tihamér sokszor ott volt a próbákon, és nagy szeretettel nézett minket. Békés mindig kérdezte, hogy mi van a zenével. „Meglesz, meglesz” – hitegetett minket folyton. Énekelgetett belőle, zongorázott belőle, csak egy árva hang nem volt leírva. Az utolsó alkalommal eljött egy nagy táskával, mire Békés kérdezte: „Na, elhoztad végre? Itt van?”. Vujicsics erre kitett egy óriási paksaméta üres kottapapírt, egy üveg tintát meg egy tollat: „Itt van, csak még össze kell rakni”. (nevet) Akkor bezárt engem vele a Békés a másik szobába, és azt mondta, hogy addig nem enged ki minket, amíg meg nem írja Tihamér a zenét. Akkor összeszedte magát, és elkezdtük írni. Ő dalolt, én meg körmöltem a szólamokat. Egy-két nap alatt megírtuk, pedig jó hosszú volt, és meg is kellett hangszerelni, amit persze már nem én csináltam. Zseniális zenét írt hozzá Mozart stílusában. Egészen intuitív és fantasztikusan tehetséges ember volt, a zene hatalmasat dobott az egész történeten.

Milyen volt Szentendrén próbálni?

A város körülrajongott minket. Az ott lakók ugyanúgy élvezték, hogy az ő városkájukban történik egy ilyen különlegesség, aminek nem lehet tudni a kimenetelét. Ahogy közeledett a premier, már éreztük, hogy ez nagyon be fog jönni. Már a főpróbán olyan híre ment az előadásnak, hogy az emberek a földön ültek a színpad előtt. Amikor bementem a színre, az emberek feje felett kellett lépdeltem a jelenetek egy részében. A földön, a lépcsőn, mindenfelé ültek az emberek.

Milyen volt a közös munka a kollégákkal?

Remek, mindenki telitalálat volt. Psotáról, gondolom, nem kell mondani semmit. Nagyon jó kolléga, nagyon jó partner volt, és nagyon aranyos személyiség.

Ő már akkor nagy név volt a szakmában, hogy lehetett megnyerni egy ilyen produkcióra?

Békés Andrásnak is nagy neve volt. De nem csak a Psota volt ott. Szabó Gyula, Sztankay István, Básti Lajos – ők is ugyanolyan híres színészek voltak. Békés kifejezetten elitcsapatot akart összeállítani, ez másképpen nem is ment volna. Basilides Zoltán mindig a Caliban-arcát mutatta, amiért nagyon szerette őt a közönség. Szabó Gyula lenyűgözött mindenkit a maga humorával, Sztankay televitte az előadást szakmai tréfákkal. A közönség is látta, hogy ezt mi is élvezzük. Hogy mi nem pénzt keresni mentünk oda. Annyira szerettük, hogy nem is számított, mennyit adnak érte. Mondjuk nem is tudtak sokat adni, nem volt kiemelt produkció, a város se költött rá sokat, mert ők se tudták, mi sül ki a dologból. De beütött Szentendrének, mert gyakorlatilag ezen a színházon fordult meg a város sorsa. Kifejezetten felkapott turistaközponttá változott. Azelőtt Szentendre bár nagyszerű képzőművészek tanyája, de egy porfészek volt különböző nációkkal, szerb lakossággal, elhagyatott házakkal, romos, hulló vakolattal. Emlékszem, mikor odakerültünk, minket elvarázsolt a város. Én már azelőtt is kifejezetten szerettem Szentendrére kimenni HÉV-vel. Fentről a Templomdombról letekinteni a tetőkre, a Dunára – az a látvány varázslatos. Megmondom őszintén, nekem jobban tetszett a város akkor, mint most.

Az Ön akkori szakmai helyzetében ez milyen lehetőségnek számított? Nem volt őrült ötlet?

Nem. Amikor az ember fiatal, nem latolgat ilyesmit. Felhívtak, hogy játsszak a Psota Irénnel egy szerepet – ki mond erre nemet?

Nem volt kérdés, hogy összejön-e?

Nem. Amit akkoriban egyszer elhatároztak, azt meg is csinálták. Ha ezt megengedték, és azt mondták, hogy itt színház lesz, akkor arra mérget lehetett venni, hogy színház lesz, ha a fene fenét eszik is. Amit megengedtek, azt meg is csinálták. Ez így működött. És ha fiaskó lett volna, az se számít. Az egész színházi struktúra úgy működött, hogy tök mindegy volt: a székekre fizették a pénzt, nem a tényleges közönségre. Ha üres volt a nézőtér, akkor is ment az előadás. Hány olyan előadáson vettem én részt, ahol hárman ültek a nézőtéren! Még a Nemzeti Színházban is. No, de Szentendre nem ilyen lett.

Békés András személyisége is biztosan kellett a sikerhez. Zsámbéki Gábor mondta róla, hogy ő nagyon tudta, mivel és kihez kell fordulni, hogy az ötlet megvalósulhasson.

Én erről akkor nem tudtam semmit. Azt sem tudtam, hogy az ötlet Zsámbéki Gáboré volt. Így utólag azt gondolom, hogy a Zsámbéki Gábortól nyilván el lett véve a lehetőség. Én nem is emlékszem rá, hogy ott lett volna, még asszisztensi minőségben sem.

Pedig a színlap a rendező munkatársaként említi őt is.

Én őt akkor ott nem láttam. Békés András egy személyben uralkodott a produkción. És azt kell mondanom, hogy Zsámbéki Gábor az akkori helyzetében valószínűleg nem is tudta volna ezt létrehozni.

Miből gondolja, hogy Zsámbéki Gábortól el lett véve a lehetőség?

Utólag aztán úgy beszéltek róla, hogy Zsámbéki Gábor kvázi ki lett ebből semmizve. Hogy eredetileg az ő ötlete volt, de ez ott számomra legalább is nem nagyon derült ki. Igaz, hogy ha nagyon sokat mondtuk volna, hogy ez az ő ötlete, akkor attól félek, nem lett volna az egészből semmi. Nem lehetett tudni. Békés András neve, rokonai, kapcsolatai garancia volt arra, hogy ebből nem lesz botrány. A rendszer pedig csak egy dologtól félt: a botránytól. A Comico-tragoedia mégiscsak egy vallásos, szakrális történet – ráadásul ott Szentendrén, a templom tövében. Ma már el sem lehet képzelni, mit jelentett ez akkor. Diktatúrában éltünk, ahol egyfolytában rettegni lehetett, sőt kellett valamitől.

Zsámbéki és Békés között ezek szerint ellentét volt?

Erről én nem tudtam semmit. Én csak egy fiatal, kezdő színész voltam. Az idősebbek nyilván másról tudtak, más értesüléseik voltak. Én nem kutattam, hogy mi kinek az ötlete. Boldog voltam, mert kaptam egy lehetőséget, és igyekeztem a legjobb tudásom szerint megcsinálni. Különben sem nagyon lehetett tudni, hogy mi van a dolgok hátterében. Leginkább a dolgok hátterét borította mindig jótékony köd és homály.

Néhány évvel később Zsámbéki Gábor lett az igazgató. És akkor megrendezte azokat az előadásokat, amiket talán eredetileg is szeretett volna. De akkor már Ön sem játszott Szentendrén. Ön csak a Békés-éra előadásaiban volt benne?

Igen. Mi 1972-ig játszottuk a Pikkót meg a Comico-tragoediát. A Pikkó négy évadban ment, úgy emlékszem. Később aztán hozzátettünk egy József történetét feldolgozó darabot is. Abban én játszottam a fáraót.

Ez volt a Szüzesség acél-tüköre 1971-ben. A Comico-tragoedia helyett egy másik bibliai témájú darabot tettek a Pikkó mellé. És ezt már nem Békés András, hanem Sík Ferenc rendezte. Milyen erős emlékei vannak ezekről az előadásokról?

A Comico-tragoediában Básti Lajos egy hatalmas kaszával, kapucniban és álarcban, csontváznak volt maszkírozva. Básti hangjára mindig rezgett az egész tér, és a végén egyszer a kaszát megbillentve azt mondta: „Egyszer érted is eljövök”. Erre egy öreg néni a nézőtéren, szepegve felnyögött: „Jaj, nekem!”

Ez jellemző volt? A nézők annyira együtt éltek az előadással, hogy beleszóltak, kommentálták?

Mint a gyerekek a bábszínházban. Szünet nélkül kommentálták a történetet. Kiszabadult a színház abból a hagyományos állapotból, hogy mi ott vagyunk fenn, ti pedig ott vagytok lenn. Nem voltak határok. Egy nagy dzsemborivá vált az egész. Népünnepély volt, nem csak színház. Ezért szerette annyira a közönség. Egyszerűen szabadság szag volt. És ez hiányzott akkoriban a legjobban. Egyszer csak kiderült, hogy színházban is lehet ülni a földön, lehet közben iszogatni…

Azt hallottam, hogy a nézők napközben is ott voltak a főtéren, nézték a próbákat és a megbeszéléseket is. Milyen volt így dolgozni?

Persze, beülhettek, akik arra jártak. Mindig ott voltak a turisták, kicsit beültek a nézőtérre, és nézelődtek. De akkor még nem nagyon látszott, hogy mi lesz belőle. Tűzött a nap, mi meg csak mondtuk a szövegeket, de nem árultuk el, hogy mi lesz ebből. Aztán eljött az első öltözéses főpróba, és elszállt velünk a színház. Nagyon nagy szerencsénk volt az idővel is. Persze volt nagy zuhé és olyan előadás, amikor esernyővel mentünk be a színpadra, vagy be se tudtunk menni, mert a jelmezek ronggyá áztak volna, és a közönség ott ült az esőben, és várta, hogy folytassuk. Igazi szabadtér volt. Volt egyszer, hogy átragadt a bajuszom a Psotára. Az eső miatt leolvadt. Megcsókoltam, és ott maradt rajta. Aztán megfogta és visszaragasztotta rám. Az egészben volt egy commedia dell’arte-szerű bohóckodás is.

Békés István kvázi dramaturgként vett részt a projektben. Ott volt a próbákon?

Előfordult. Velünk ritkán beszélgetett. Én is úgy tudtam hogy Békésék ásták elő ezt a darabot.

Emlékszik valamire a szövegkönyvből? Esetleg konkrét mondatokra?

Ha olvasnám, biztos fel tudnám idézni egy pillanat alatt. De ennyi idő után furcsa lenne, ha még emlékeznék mondatokra. A legnagyobb sikere nem is a darabnak, hanem a zenének volt. Volt egy számunk, amiben azt énekeltük a Psotával, hogy „papa-mama-papa-mama…”. Ez volt a fő attrakció. Azon rettenetesen röhögött közönség. Meg a berezelésre, hogy „én most itt lelkemet egybe kiszalasztom”. És ezt azóta is szoktam mondani, hogy „én most lelkemet egybe kiszalasztom”. Ez például megmaradt. Meg arra emlékszem, hogy hazafelé a buszban mindig Básti volt a kedvencünk. Básti stílusban énekeltünk és szavaltunk kórusban, hogy „papírvatta, papírvatta, édesanyám odaadta, odaadta, odatette, odatette, szedte-vette, teringettét mind megette”. Ezen rettentően tudtunk röhögni. A papírvatta az egy tipikus bástis szó.

Ezek szerint az előadások után rögtön hazajöttek Pestre? Nem kaptak ott szállást?

Eleinte nem. Aztán a Pap-szigeten kaptunk kis házikókat, de aki akart, az hazajött. Én nem nagyon maradtam kint.

Akkor nem voltak előadások után nagy mulatozások?

Előfordult, persze. Igen, akkor ott is aludt az ember. Valakinek a sátrába behúzódtunk, vagy elszunyókáltunk a fűben. De ez csak később volt. Eleinte jött-ment a busz, és vitt minket haza. Nem emlékszem rá, hogy az első vagy a második évben lett volna állandó szállásunk. Engem mindig Szabó Gyula vitt ki. Valamiért összebarátkoztunk rögtön az elején, ott ismerkedtünk meg, szimpatikusak voltunk egymásnak, és mindig mondta, hogy „a Margit híd alatt várlak, kisapám”, és jött a Wartburgjával, este pedig hazafele is ugyanott rakott ki.

Ön hogyhogy nem játszott a Comicoban?

Nem tudom. Elég hosszan kellett készülnöm Pikkó figurájára, úgyhogy talán ezért. Aztán később, a második évben, amikor vásári komédiákat is készítettünk az előadások elé, azokban már én is benne voltam. Illegettem magam, mint egy öregasszony. Bejártuk a várost, és nagy hacacárét csináltunk, hívogattuk a közönséget. Négyen fiúk négy öregasszonyt játszottunk, sikamlós versezeteket mondtunk, és illegettük magunkat. Mondanom sem kell, hogy a közönség ezt díjazta. Akkoriban ez nagyon szokatlan volt.

A régi fotókon látszik, hogy az előadások előtt egy úgynevezett képmutogatós színházat játszottak. Ez hogy zajlott?

Igen, volt egy állvány, és rajta Maros Gábor mutogatta képeket, a kollégák pedig a képmutogatáshoz kapcsolódóan élő figurákkal előadták a jeleneteket. A képeken vásári történet volt látható, és amit Maros Gábor a képen mutatott, az a színpad előtt megelevenedett élő képekben. A történet valamiféle vérdráma volt: a szegény leány, akit az apja valamire kényszerít, eljön érte a fiú, és akkor mérget isznak, meg leszúrják egymást… Valami ilyesmi. Ez az előadások előtt volt, délután 5 óra környékén.

Milyen emlékei vannak még a térről?

A színpad mögött, középen volt a tejcsarnok. Szemben a tejcsarnokkal egy borozó, és a borozó mellett voltak az öltözőink. Egy hölgy adta oda a színház számára. A reflektorokat a nézőtér mögötti keresztre akasztották fel, lógtak a kábelek mindenfelé, a tűzoltóság a haját tépte. Meg a biztonságiak is. A gyerekek bebújtak a nézőtér alá, pedig azt is szigorúan tilos volt.

A fényképek és a videók alapján még kikre emlékszik?

Hantos Balázs, Mányai Zsuzsa, Várday Zoltán, Zsolnay Juli, Székhelyi József, Maros Gábor, Vogt Károly, Szőke István, Szacsvay László.

Említette, hogy ennek a színháznak szabadság szaga volt. A szocializmusban nem igazán lehetett gyülekezni. Az erős élmény ennek is köszönhető, hogy az emberek szabadon összejöhettek?

Persze. Már az előjátéknak is nagyon jó hangulata volt. Együtt vonultunk a nézőkkel a főtérre. Ma már elképzelni sem lehet, mit jelentett ez akkor. Az emberek szabadon jöttek-mentek.

Emlékszik, mennyi fizetést kapott?

Az egyik évben azt mondta valaki a szentendrei tanácstól, hogy döntsem el: vagy kapok 6000 Ft-ot, vagy 200 négyszögölt a hegyoldalban. Azt mondta apám, hogy el ne fogadjam a földet, mert ezért akasztani fognak. Úgyhogy mondtam, hogy adják ide a 6000 Ft-ot, köszönöm szépen. A 6000 Ft elég jó fizetésnek számított, akkoriban nekem 1600 Ft volt a fizetésem az Operettszínházban. Viszont nevetségesen kis összeg volt egy akkora földért. Mondjuk most milliomos lennék. De tőlünk már elvettek egy házat, egy gyárat, egy teherautót, minket már üldöztek, és az apám pontosan tudta, hogy milyen könnyen megy elvenni valakitől, ha kell, mindenét. Zárójelben mondom: hosszú évekig meg voltam róla győződve, hogy ez a társaság, akik ezt tették velünk, ugyanarra a sorsra fognak jutni, mint amit velünk tettek. De nem jutottak. Ez mindegy is. A Pikkó olyan nagy siker volt, hogy az ember kifejezetten örült, hogy ott lehet, és csinálhatja. Engem fiatalon nem érdekelt a pénz, csak az, hogy ott legyek.

A következő években meg lehetett ismételni ezt a jó hangulatot, ami a kezdetekkor jellemezte a Szentendrei Teátrumot?

Igen, mindig. A Szüzesség acél-tüköre is nagyon jó próbafolyamat volt. Sík Ferencet, bár eléggé link volt, nagyon lehetett szeretni, és nagyon jól csinálta. Mi, színészek mindig azt éreztük, hogy amikor a főtéren játszunk, abból nagy baj nem lehet. Én nem szeretem, ha a rendező valamire felhasználja darabot, hogyha a saját koncepcióját ráhúzza valamire, amit nem lehet úgy végigvinni. Itt Szentendrén nem ez volt a helyzet. Úgy adtuk elő a darabokat, ahogy és amire azok születtek.

A Szüzesség acél-tüköre a Botcsinálta bölcsek című olasz vígoperával ment párban, amit Oberfrank Géza a színlap szerint Ruszt Józseffel közösen rendezett. Ascher Tamás mesélte, hogy úgy emlékszik, már a Comico és a Pikkó alatt is megfordult arrafelé Ruszt József. Ön emlékszik rá?

Én egyszer se láttam.

Viszont Ruszt is megrendezte a Pikkót 1993-ban.

Azt nem láttam. 1993-ban az ember azzal foglalkozott, hogy mi lesz az életével. Egyébként se jártam később Szentendrére. Ez a teátrum aztán elsüllyedt a nagy fesztiválozásban. Amikor már minden falu minden sarkán előadtak valamit, akkor a Szentendrei Teátrum is egy lett a sok közül. A ’80-as években lassan mindenki felébredt, mindenki azt gondolta: ha Szentendrének sikerült, akkor nekem is sikerülni fog. Sorra indultak a hasonló kezdeményezések.

Ön később már nem játszott Szentendrén.

Nem. Megváltozott a vezetés, és az új vezetők a saját embereiket hívták. Végül is ez teljesen rendben van. A színház nem a hűségről szól. Később Békés sem hívott, hiszen operarendező volt, én pedig nem voltam operaénekes. Nyaranta Kazimir Károllyal a Körszínházban készítettem előadásokat. Az is nagyon jó volt, minden nyáron játszottunk valami kazimiriádát, és azzal teltek a nyaraim. Teljesen eltávolodtam a Zsámbéki–Iglódi-féle körtől. A Thália Színház, ahová később leszerződtem, egészen más világ volt. És nem is akartam visszamenni, mert az az igazság, hogy elég csúnyán váltam el a Székely–Zsámbéki párostól. De egy pillanatig nem kárhoztattam őket. Ilyen a színház, nem bennem gondolkodtak, semmi baj. A Békés-féle stílus speciális stílus volt, de Szentendréhez abszolút az passzolt. Egy borospince és egy tejcsarnok előtt mély színházat csinálni nem nagyon lehet. Minden helynek megvan a maga lelkülete, azon nem lehet erőszakot tenni.

Nekem olyan érzésem van, mintha a tapasztaltabb színházcsinálók ráültek volna fiatalok kezdeményezésére. Ezek szerint lehetett ezt így értelmezni?

A fiataloknak reményük sem volt, hogy egy ilyen formabontó, forradalmi dolgot véghezvigyenek. Minden úgy kezdődött, hogy persze, lehet, de csak a KISZ égisze alatt. Az pedig azt jelentette, hogy jobbról-balról mindenki beletunkol, beleszól. És mindenki retteg, mert mindenki, aki beleszólt, az utána fél, hogy majd valamit rákennek. A rendszernek az volt a lényege, hogy soha nem tudhattad, ki kinek súg be. Ha utólag így visszanézek, akkor tudom, hogy sejtettem, de nem gondoltam, hogy komolyan úgy van. Pedig úgy volt…

A Színművészeti Főiskolán is érződött ez a szorító légkör?

Nem. Ott nagyon szabad légkör volt. Én Várkonyihoz jártam, és azt kell mondanom, hogy ő volt az utolsó nagy színházi szakember. Mindent tudott a színházról. Mindent tudott a közönségről. A mitről és hogyanról. Beült a nézőtérre, és elkezdett röhögni, a színészek meg néztek egymásra, hogy vajon min röhög. És a közönség később mindig pontosan ott röhögött, ahol Várkonyi mutatta, hogy röhögni fognak.

A Szentendrei Teátrum során megélt szabadság hasonlított a főiskola szabad légköréhez?

Igen. Egy kis friss levegő jött be az ablakon. Szentendrén nem érződött a színházi struktúra merevsége, a hatalmi viszonyok és harcok nem voltak jelen. Korábban szóba se jött, hogy egy rendező lakásán kezdjünk el próbálni valamit. És az is új volt, hogy délutánonként próbáltunk, és mindig csak az próbált, aki ráért.

Ha végiggondol a pályáján, akkor ez a néhány szentendrei év hol helyezkedik el?

Csúcspont. Én erősen érzem a különbséget az addigi és az azt követő munkáim között. Szentendre valami egészen más volt minden tekintetben. És ez a más volt benne a nagyon jó. Igazi szabadság, amit jókedvünkben csináltunk.

Elmesélek még egy történetet. Tahi Tóth Lászlóval a Körszínházban volt egy játékunk a szüneteinkben. Kiültünk az előcsarnokba, és ott egy öregembert és a fiát játszottuk, csak úgy egymásnak. Mindig az volt a lényeg, hogy az öreg hamarabb meghal, minthogy végre elmondaná a fiának, hogy hol vannak a kincsek. Ezt mindig nagyon élveztük, órákig tudtuk csinálni. Észre se vettük, hogy vannak még ott néhányan, csak szórakoztattuk egymást nagy boldogan. Egyszer aztán valaki odajött hozzánk két pohár borral, és azt mondta: „Művész urak, köszönjük szépen, olyan jól szórakoztunk, hadd hívjam meg Önöket egy-egy pohár borra”. Mi meg észre sem vettük, hogy néznek. A magunk örömére csináltuk, és ez valakinek megért két pohár bort. Ilyen volt Szentendre is.