Jávor Piroska
Budapest, 1944. február 10.
Jávor Piroska 1965 és 1969 között a Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait. Mesterei Szentiványi Lajos és Barcsay Jenő voltak. Szentendrére 1969-ben költözött férjével, Asszonyi Tamás szobrászművésszel az akkor átadott Új Művésztelepre. Azóta is ott él és dolgozik.
Az eredetileg grafika szakra jelentkező, majd magát mégis a festészettel elkötelező, de pályája elején tűzzománcozással foglalkozó művész rejtőzködve kitárulkozó alkotó, aki valósággal bújócskát játszik a nézővel: minden képében elrejti önnön magát és színeivel, kacskaringós, kígyózó vonalaival, meseszerű figuráival, háromszögeivel és négyzeteivel, számjegyeivel és betűivel, a festménybe applikált szövegeivel arra ösztönzi, „provokálja” a nézőt, hogy mindezekből megfejtse, mit is gondol ő a létezésről, hogyan próbálja meg lefeszíteni magáról mindannyiunk legnagyobb bilincsét, az Időt.
Jávor Piroska nem adja könnyen festményeinek dekódolását. Letűnt kultúrák ma már alig ismert számjegyeit kéne ismerni, a képmezőben elrejtett különböző színű, méretű és rajzolatú betűket felismerni és értelmes szavakká összerakni ahhoz, hogy a rejtett üzenet kinyíljon. Szakmailag kihívás volt számára, hogy egy olyan tömény, sokszínű művészeti közegbe, Szentendrére kerülve pályakezdő, fiatal művészként meg tudja találni saját festői stílusát. Tudatosan nem törekedett arra, hogy a város jellegzetes motívumai, atmoszférája beépüljön festményeibe, de nem kizárt, hogy észrevétlenül ez mégis megtörtént.
A szentendrei képzőművészek Templom-téri játékokhoz kapcsolódó munkáit Jávor Piroska egy három részbe hajtott, hétfejű-sárkányos gyerekbelépővel gazdagította.
Kapcsolódó tartalom:
Dr. Török Katalin
Kerényi Imre: Templom-téri játékok, 1977.
Békés András: Köztársasági huntzutságok, 1979.
„Fiatal korában az ember mindenevő…”
Jávor Piroska festőművésszel beszélget dr. Török Katalin
2018. május 11.
Meséltél már róla, Csíkszentmihályi Róbert is emlékezett egy különleges sárkányra. Neki úgy rémlett, hogy Kocsis Imre készítette zsákokból és mindenféle anyagból…
Igen, Kocsis Imre tervezte, és a színház volt a kivitelező, mert ez azért nagyméretű munka volt.
Fel volt erősítve a Templomdomb kőfalára, ugye?
Igen, igen.
…lentről is és fentről is jól lehetett látni, teljesen spontán módon készült, és nagy élvezettel csináltátok.
Most már teljesen bizonytalan vagyok, mert első visszaemlékezésre én is úgy tudtam, hogy Imre találta ki, de Tamás [Asszonyi Tamás, szobrászművész] azt mondta, hogy a színház volt az ötletadó.
Ehhez a sárkányhoz kapcsolódik a te sárkányos gyerekmeghívód?
Nekem nagyon megtetszett a Templomdombon lévő sárkányépítmény, és úgy gondoltam, hogyha ez egyfajta emblémája a Templomdombon lévő játékoknak, akkor – mivel ez egy mesefigura – a gyerekeknek ne csak egyszerű meghívó legyen a kezükben, hanem valami vizuális élményt is kapjanak. Úgyhogy erre engem nem felkértek, hanem magam találtam ki a hétfejű sárkányos gyerekmeghívó készítését.
Mindez Békés András idejében volt?
Igen. ’69-ben indult a Teátrum, a templomdombi játékok azonban jóval később. Mi ’69 őszén költöztünk ide, tehát az első előadáson nem is lehettünk ott. Tamás [Asszonyi Tamás] azt mondja, hogy a templomdombi játékokat Kerényi Imre találta ki, és Békés András átvette tőle. [Kerényi Imre: Templom-téri játékok előadása 1977–78-ban, Békés András: Köztársasági huntzutságokja 1979-ben szerepelt a teátrum műsorán – a szerk.]
Mekkora és milyen volt a sárkányos meghívó?
Belefért egy normál levélborítékba, bár ennél nagyobb volt, mert ki lehetett hajtani jobbra és balra is. Amikor össze volt csukva, akkor talán csak a sárkány farka látszódott, de amikor kinyitották, akkor megjelent fejtől farokig a teljes sárkány, és ott vigyorgott mind a hét fejével.
A pályád elején ezen a munkán kívül is foglalkoztál mesefigurák rajzolásával?
Igen, magamnak rajzoltam őket. Kedvem volt hozzá, de ezek végül „titokban maradtak”, mivel nem vittem el sem megmutatni, sem felkínálni. S talán lassan ki is nőttem belőlük. A főiskolán grafika szakra jelentkeztem, és második évben, amikor kezdtünk szakosodni, a festést választottam. Grafikára már csak fakultatívan jártam.
A hétfejű sárkány megjelenítése akkor könnyedén kiszaladt belőled.
Könnyedén, persze. De még most is szoktam ex-libriseket csinálni a családnak, barátoknak.
A sárkányos meghívó milyen technikával készült?
Vonalrajz volt, amit úgy rémlik, barna színnel nyomott ki a nyomda.
Hogyan emlékszel vissza az általatok látott első előadásokra a ’70-es évek elején? Említetted, hogy minden darabot megnéztetek.
Nagyon élveztük! Jó volt a hangulata. A művésztelepről a többiek is jártak le az előadásokra. Nem emlékszem pontosan mikortól, késő éjszakába nyúló nagy színész-képzőművész bulik voltak az előadások után a mi kertünkben is. Talán Békés András szervezte ezeket, mert a képzőművészeket is ő szervezte be a színház köré.
Emlékszel esetleg azokra a színészekre, akik részt vettek ezeken az összejöveteleken?
Sajnos nagyon rossz a névmemóriám. Volt egy színész, akinek Béla volt a keresztneve [Tímár Béla 1975-től vett részt a Teátrum előadásain, az Ádám Ottó és Szirtes Tamás rendezte La Mancha lovagjában játszotta Sancho szerepét] és nagyon fiatalon meghalt. A felesége nevére se emlékszem pontosan, valamilyen Kriszta [Ferenczi Krisztina], aki szintén színész volt, később oknyomozó újságíró lett.
A művésztelep többi művésze is átjött az előadások utáni közös estékre, vagy ezek inkább csak az Asszonyi-Jávor házaspár baráti körét érintették, kibővítve a színészekkel?
Deim Pali (Deim Pál festőművész) biztos itt volt, mert ő minden buliban részt vett, Robi [Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész] és Erika [Ligeti Erika szobrászművész] is.
Csíkszentmihályi Róbertet és Ligeti Erikát a férjed, Asszonyi Tamás „fertőzte meg” a templombombi vásári bronzpénzek készítésével. Ők hárman már korábbról is ismerték egymást.
Hogyne. Robi és Tamás egy évfolyamra jártak a főiskolán. Erikával is korábbról datálódik a barátság. A főiskola után a Dózsa György úton laktunk, ott volt műtermünk. Erika pedig tőlünk öt percre, a Lehel úton, a Képzőművészeti Alap közös műtermében dolgozott. Mikor felépült ez a művésztelep, pályázni kellett a műteremlakásokra. Mi is kaptunk és Erikáék is, s amikor Erika kijött Szentendrére választani magának, Tamás mondta neki, hogy válasszon egyet nekünk is. Az övéké mellettit foglalta le nekünk, szerintem a legjobbat, mert itt vagyunk a hátsó sarokban. Akkor még nem volt külön kijáratunk a mögöttünk lévő utcára, azt már mi csináltattuk.
Térjünk vissza a Teátrumhoz és a Templom-téri játékokhoz. A bronz vásári pénzek ötlete kitől származott, Békés Andrástól vagy Asszonyi Tamástól?
Szerintem Tamástól. Ezeket a jópofa érmecskéket azért vették meg az emberek, mert el is vihették magukkal. Ugyanakkor az árusoknál is vásárolhattak velük, mindegyiknek meg volt szabva az értéke. De már nem emlékszem egészen pontosan, hogy milyen rendszerben működött ez a dolog, arra viszont igen, hogy a pénzváltó a nap végén Tamáséknak odaadta a pénzt, ami összegyűlt a bronzpénzek eladásából.
Ha haza lehetett vinni a vásári pénzeket, akkor a hiányt mindig pótolni kellett. Ez elég kemény munka volt, nem?
Amikor az ember huszonéves, akkor semmi nem lehetetlen. Az öntés után például minden darabot még csiszolni, cizellálni kellett. Emlékszem arra, hogy Tamás egy kisebb zsákot megtöltött velük, megfogta a zsák bekötött két végét, és jobbra-balra rázta a levegőben, a kis érmecskék meg egymást csiszolták. Ez már „nagyüzemi” megoldás volt.
Jól tudom, hogy a legtöbb vásári pénzt Asszonyi Tamás találta ki?
Igen, meg a neveket is ő adta nekik. Ligeti Erika és Csíkszentmihályi Róbert pénzei nevét – Csúszópénz, Kenőpénz – Békés András sugallta.
A vásári pénzek kitalálásában, elnevezésében minden résztvevő szabadon ötletelhetett?
Igen, igen.
Tetszettek neked a Templom-téri játékok? Oda is gyakran lementél?
Egyszer-kétszer talán. A színházban minden darabot megnéztem, még akkor is, amikor már átköltöztek a Városháza udvarára. Egyébként az elmúlt ötven év alatt megváltozott a színházhoz való viszonyom. Régen nagyon sokat jártunk színházba, bérletünk is volt, de mára a színház helyét átvette nálam a film. A színházat kicsit avítt műfajnak érzem.
Volt olyan, hogy a szentendrei művészek bármilyen képzőművészeti jellegű feladatot, megbízást a kaptak a színháztól?
Ilyenre nem emlékszem, hogy bármilyen effektív képzőművészeti feladat lett volna.
A lekacsintós játékra emlékszel?
Mondjál róla valamit.
A színházi előadások után színészek, művészek egy kerthelyiségben vagy valakinek a kertjében körbeültek, s ha valaki el tudta kapni a másik tekintetét, és gyorsan rákacsintott, akkor az illető kiesett. Az volt a győztes, aki bennmaradt.
Nem, erre nem emlékszem, de egy másik játékra igen. Amikor még új lakók voltunk itt a telepen, nem ismertük mindannyian egymást. Bulikat rendeztünk, ahol az volt az egyik játék, hogy ugyancsak körbeültünk, és akire ráesett az a bizonyos dolog a játékban – hogy ez mi volt, arra már nem emlékszem –, annak le kellett venni egy ruhadarabot. Volt, aki szinte mindenét elvesztette. Egyszer a Papáéknál [Papachristos Andreas szobrászművész] folyt a játék, én meg a sötétben titokban hazaszaladtam, és felvettem egy csomó trikót, hogy legyen bőven mit levenni.
A közelmúltban a Ferenczy Múzeumban megrendezett Előhívás – Fényképek a fiókok mélyéről című privátfotó-kiállításon egy hasonló jelenetről is volt felvétel Borsódy Laciék [Borsódy László keramikus művész] lakásában.
Szerintem azon mi még nem voltunk ott.
Arról szinte semmit nem tudunk, hogy a hetvenes években hogyan fogadták a festők a színház berobbanását a városba, de a későbbi időkben a két művészeti ág egyidejű jelenlétéből adódtak viták, érdekellentétek. Te hogy látod ezt a kérdést?
Nem tudom megérteni, hogy miért kéne kizárni valami újat, másfajtát. Varietas delectat.
Egy-egy új teátrumi évadban nem támad benned kíváncsiság, kedv, hogy lemenj valamit megnézni, mint régen tetted?
Nem, már nem. Ennek az is oka, hogy úgy vettem észre, többnyire szórakoztató, könnyed darabokat játszanak, és az engem a moziban sem érdekel már. A filmek közül is azokat szeretem, amelyek nem közönségsikerek, ilyenkor néhányan ülünk a nézőtéren. Biztos én változtam meg, nagyon fogy az időm, és már nem töltöm el akármivel. Fiatal korában az ember mindenevő, most már válogatósabb, legalábbis én.