Györe Zsófia

Szentendre, 1956. február 17.

Szentendrei őslakos, iskoláit is itt végezte. Fiatalként könyvtári raktáros a szentendrei Pest Megyei Könyvtárban, majd képzés nélküli tanítóként dolgozott a szigetmonostori általános iskolában. A nyolcvanas években kitanulta az épületüveges szakmát, és a Pest Megyei Fémipari Vállalatnál helyezkedett el. 1985 és 1987 között belső büfés a Radnóti Színházban. A rendszerváltást követően gyógypedagógus-logopédus végzettséget szerzett, azóta is ezen a területen dolgozik: jelenleg a Szentendrei Nevelési Tanácsadóban, a Petzelt József Szakközépiskolában és a Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatnál.

A színház világa már középiskolás korában „megfertőzte”. Nemcsak figyelemmel kísérte a jelentősebb budapesti színházi bemutatókat, de 1972-ben már saját amatőr színházi társulatot is szervezett. Kezdetben a szentendrei Móricz Zsigmond Gimnázium tanulóiból, később felnőttekből álló együttest toborzott. A Szentendrei Nagyon Amatőr Színházzal (rövidítve: SNASz) két alkalommal is a Szentendrei Nyár programsorozatának nyitóelőadását prezentálták (Philipp István, Bárány Ferenc: A Vérszipoly, 2000, Shakespeare: Szentivánéji álom, 2008).

A Szentendrei Teátrum 1969-es indulása sorsdöntő volt életében: a Fő téri lakásuk emeleti ablakából nézőként, majd alkalmi súgóként kísérte figyelemmel az előadásokat. A Békés András nevével fémjelzett korszak: a magyar drámairodalom régi kincseiből válogatott szövegek, a szentendrei Fő tér hangulatára építő elképzelés, az épületek és sikátorok adta természetes díszlet, a színészek közvetlensége, a szentendrei emberek és a színészegyüttes munkájából összeálló program színházeszménnyé vált számára. Ebből kiindulva az első szabad önkormányzati választások alkalmával, 1990 és 1994 között a Kulturális Bizottság elnökeként hatalmas erőfeszítéseket tett a Szentendrei Teátrum újraélesztése érdekében. A Teátrum történetét dokumentáló értékes anyagot több alkalommal összegyűjtötte és rendszerezte. S noha avatatlan kezek nyomán gyűjteményének nagy része megsemmisült, megmaradt anyagait a Szentendrei Teátrum 50 elnevezésű projekt keretében zajló kutatások számára ajándékként felajánlotta. 1991 és 1994 között a Szentendrei Teátrum megbízott társadalmi igazgatójaként igyekezett az eredeti elképzeléstől egyre távolodó Teátrum műsorpolitikáját visszaterelni, de mindez lehetetlen kihívásnak tűnt.

Hogy felejtsen, horgászni jár, főleg a Dunára.

Hommage à Békés András

Timár András és Huber Beáta interjúja Györe Zsófiával
2017. december 15.

 

Zsófia hogyan került közel a Békés András vezette Teátrumhoz?

Az én színház iránti rajongásom a legelején arról szólt, hogy állandóan ott sertepertéltem a Teátrum körül. A főtéren laktunk, ahol most a Képtár van, a felső emeleten. Onnan az ablakból etettük a színészeket zsíros kenyérrel, és alkalmanként innen súgtam nekik. Emlékszem, a Comico-tragoediában Basilides Zoltán játszotta Plutót, aki mindig elfelejtette a szövegét. Mivel a templom erkélyén jelent meg, nagyon jól értette, amit súgtam neki, mert nagyjából egy magasságban voltunk: ő az erkélyen, én az ablakban. Paudits alakította az angyalt, ő egy emelettel feljebb volt. Maros Gábor, Székhelyi Jóska – kezdő színészként csak statisztaszerepet kaptak a Comicoban.

 

Milyen további pályakezdő színészekről, rendezőkről van még emléke?

Akkor még figyelemmel kísértük a főiskolásokat: egyrészt az Ódry Színpadon lévő bemutatóikban, másrészt a tévében, hiszen már egész frissen szerepeltek ott is. Így Maros Gábort sem akkor ismertük meg, amikor először előfordult Szentendrén. Marosék osztálya nagyon jó volt, ők alkották az első csapatot. Szatmári Gyuriék osztálya szintén kiváló. Nem emlékszem, hogy lett volna köztük századrangú fellépő, aki csak statisztaként szerepelt volna. Mindenkiben volt valami különleges, sőt egyik jobb volt, mint a másik… Kevesen tudják, hogy Valló Péter vette magára azt az óriásbábot, amivel összegyűjtötték a gyerekeket, mert a Teátrum indulásakor az esti előadásokat vásári komédia előzte meg.

 

Hogyan kell elképzelni ezeket a vásári játékokat?

Óriásbábnak öltözve a belvárosban jártak egy kört, és közben csatlakoztak hozzájuk a gyerekek, akik egyébként is ott lebzseltek. A főtéren aztán megálltak, ahol csak egy magas tribün és a vele szemben emelkedő széksorok jelezték a színház terét. Békés András ugyanis úgy álmodta meg ezt az egészet, hogy ide nem kellenek díszletek, mert maga a város, az épületek, a sikátorok szolgálnak díszletként és járásként. A templom melletti utcába állították be a zenekart, és bár közülük csak az elöl állók látták a színpadot, ez az elhelyezés mégis nagyon jó akusztikát eredményezett. A tribün hátuljában, egy megemelt színpadon játszották a vásári komédiát. Maros Gábor volt a fő kikiáltó, és rövid élőképekben bemutatták, beharangozták az esti előadást.

 

Milyen kapcsolatuk volt a színészekkel?

A főiskolások kint laktak a pap-szigeti kempingben. Nagyon megmaradt bennem, hogy folyton éhesek voltak, mi pedig mindig etettük őket valamivel: hol hagymás-zsíros kenyérrel, hol ezzel, hol azzal. A Dunán is sokszor találkoztunk, mert nagyjából itt élték az életüket: a próbaidőszak alatt, a nyári játékok végéig itt laktak.

Különösen a közönség fiatalabb része ismerte nagyon jól a főiskolásokat. Középiskolás koromban én is mindenhova eljártam: a táncháztól kezdve a Szkénén keresztül az Egyetemi Színpadig. Akkor az volt a divat. Mindent végigjártunk, mindenkit ismertünk, és mindenkivel barátkoztunk.

A nagy színészek, akikről azt hittük, hogy sose fogjuk őket civilként látni, szintén teljesen hétköznapi módon viselkedtek. Nagyon közvetlen kapcsolat alakult ki a város lakossága és a színészek között, kellemes, helyes emberek voltak, Bástitól kezdve Psotán keresztül mindenki. Életemben ott láttam először Tolnay Klárit, aki beült egy egyszerű próbára.

Zseniális volt mindegyik! Szentendrén mindenki nézte az összes próbát, az emberek elhajították az ásót-kapát, és kiültek a főtérre.

 

A város lakossága mennyire vett részt az előadások előkészítésében?

A városi embereket mindenféle munkákra „beosztották”, vagyis a Teátrum pénzkeresési lehetőséget is jelentett. Még a falu bolondjának is megvolt a dolga: civilben lámpafelelősként járta az egész várost és felírta, hol nem égnek a lámpák. A Teátrumban is ilyesmire használták: ő figyelte, hogy melyik Jupiter-lámpa égett ki éppen. Több ilyen gyereket is befogtak, például mindenfélék cipelésére. A színészeknek is segíteni kellett a főtérre való lejutásban, mert az öltözőt az Alkotmány utcai iskolában rendezték be, és onnan kellett lejönni a sokszor marha nehéz jelmezekben. Szóval mindenki dolgozott benne. Az egész városé volt ez a színház, és épp ezért mindenkinek fantasztikus sikerélményt nyújtott. A falu bolondja ugyanúgy örülhetett az esti tapsnak, mint Psota, mert ő is részese volt a sikernek, és ezt mindenki érezte.

 

Kihez tartozott ekkor a Teátrum?

A Teátrum kezdetben teljesen különálló intézményként működött, amit a Pest Megyei Pártbizottság finanszírozott. Mindig az éppen aktuális gazdasági főnöktől függött, hogy ki kerül ide vezető pozícióba. Aki még igazán nagy játékos volt ebben, az Csicsay Iván, aki a Pest Megyei Pártbizottságban valamilyen vezető pozíciót töltött be, így aztán ő is beleszólt ezekbe a dolgokba. De a részleteket nem ismerem, nem nagyon árulták el. Szakály István készített egy riportsorozatot, ami a Szentendrei Teátrum negyvenéves történetét dolgozta fel. Igyekezett sok mindent megtudni, de nem kerülhetett bele minden a filmbe. Ezt azért gondolom, mert tőlem kért még egy pluszbeszélgetést, hogy ha hivatalosan nem is tud minden megjelenni, ő azért megpróbálja összeszedni a Teátrumhoz kapcsolódó információkat, és megőrizni az utókornak. Szóval én nem láttam bele ezekbe a politikai játszmákba, nem is voltam rá kíváncsi, de az biztos, hogy a Teátrum halálához vezettek. Mindehhez hozzájárult az is, hogy sok minden bekerült a főtérre, azaz elveszett az eredeti elképzelés, miszerint a város alkotja a tulajdonképpeni díszletet. Az ottani kereskedők felháborodása pedig szép lassan nőtt, mert már nagyon unták, hogy a boltjaik zárva vannak, napközben nem tudnak szállítani, az emberek pedig nem találják meg az üzleteket a főtéri nagy kavarodásban. Ezt a kereskedelmi problémát felerősítette a Hazafias Népfront, és elkezdődött egy népfront által támogatott mozgalom, ami zászlajára tűzte, hogy nem kell nekünk a Szentendrei Teátrum.

 

Kerényi Imre például új, izgalmas helyszínt talált a Teátrum számára.

Igen, ő a Templomdombra tette a színpadot. A vásári jellegű játékokat, a farce-okat megtartotta. Kerényi abból a szempontból hozott újat, hogy az előadásaiban trágár mert lenni, és ez teljesen szokatlannak hatott. Középkori, népi játékokat adtak elő, és nagyon élvezték, hogy a templom környékén olyan szavakat mondhattak ki, amiket ott nem szokás vagy nem illendő.

 

Mennyire voltak izgalmasak az előadások?

Sok játékban főként főiskolások szerepeltek. Fiatalok, kedvesek, aranyosak voltak, és ebbe belefért az is, hogy alkalmanként ripacskodtak. Mondjuk annál nagyobb ripacs, mint a Dundo Marojéban az öreg Körmendi, annál nagyobb nem kellett. Talán ez lehetett az utolsó előadás, ami ennyire jól sikerült. Bár a La Mancha lovagja még ide sorolható, viszont Goldonitól A kávéház már rettenetes volt. Szegény Garas nem bírta elvinni a hátán az egész előadást. Egy másik Goldoni előadás, A két úr szolgája szintén hasonló utat járt be. Mácsai, aki akkor még főiskolásként játszott, nagyon jó volt benne, de az egész feledhető maradt. Kiemelkedő előadások szerintem a Teátrum legelejéről említhetők: a Comico-tragoedia, a Pikkó herceg és Jutka Perzsi, illetve a Szüzesség acél-tüköre. A Comico igazából amolyan kis bevezető játéknak tekinthető, de nagyon érdekes jelmezek és figurák szerepeltek benne. A jelmezeket Szász Endre tervei alapján Székely Piroska néni készítette bőrből meg szűrből. A figurák ennélfogva nagyon kifejezőre sikerültek: a Bűn, a Szerelem, az Erény… A tervek megvannak a Ferenczy Múzeumban. A Jutka Perzsi is hatalmas sikert aratott: Konrád Antallal, Psotával, Basilides alakította a papát, a két szolgát Sztankay és Szabó Gyula. Mindegyik zseniális volt. A József és Potifárné történetére építő Szüzesség acél-tükörében Potifárnét Psota, Józsefet pedig Maros Gábor játszotta, aki nagyon jól énekelt. Vujicsics Tihamér fantasztikus zenét írt a darabhoz, de ez teljes egészében elveszett. Leveleztem a Rádióval, ugyanis a nálam lévő papír szerint ez a felvétel a Magyar Rádióhoz került, de senki nem talált semmit. A bemutatónak volt egy kis pikantériája, ugyanis a zene csak az utolsó pillanatra készült el. A dalok nagyjából megvoltak, de hiányzott az összekötés. A közönség már ott készülődött, a zenekar is beállt a helyére a templom és a könyvesbolt közötti utcaszakaszon, amikor Tihamér rohant fel a Görög utcából, és osztotta szét a kész partitúrákat a zenészeknek. Jószerével húsz másodpercük maradt, és jött a karmester. Tihamér érdekes, bolondos, de nagyon szeretnivaló ember volt. Fiatalon halt meg egy repülőgép-szerencsétlenségben.

 

Ezen az előadáson kívül Vujicsics dolgozott még a Szentendrei Teátrumnak?

Igen, a Szüzesség és a Pikkó zenéjét is ő írta, de az összes zenéjét elhagyták, elvesztették. [A Szentendrei Teátrum 50-kutatásnak sikerült megszereznie mindkét előadás teljes hanganyagfelvételét – a szerk.] Annak idején Konrád Antaltól megvettem a Pikkó felvételét hetvenezer forintért. Ezen a BETA kazettán nem a teljes előadást rögzítették, hanem csak részleteket. A felvétel minősége sem volt jó, hát még a zenéé. Mindenesetre a bohóckodásból elég sok látszik. A ´93-as Ruszt József rendezte Pikkó hertzeg már teljesen más szövegkönyvre épült, és nem Vujicsics zenéjével került színpadra.

 

Meddig tartott ez a sikeres időszak?

1988-ban A piros bugyelláris bemutatójának már semmi köze nem volt Szentendréhez, a polgári városhoz, a városközponthoz. Ezt követően – a Népfronttal megerősítve – a város tiltakozására megszűnt a Szentendrei Teátrum mint intézmény. Szerintem legalább négy-öt évig lehettek üresjáratok. Aztán az első szabad választáskor bekerültem a képviselőtestületbe Fidesz–SZDSZ-es képviselőként, bár nem voltam egyiknek sem tagja. Miután a Kulturális Bizottság elnöke lemondott a posztjáról, engem választottak meg a helyére. Első dolgom volt, hogy újra életre hívjam a Teátrumot. Elkezdtem tárgyalni egy német céggel, hogy miként lehetne a tribünöket zárt konténerrendszerben tárolni, és onnan kinyitni. Ennek megvalósításához nyilván pénz is kellett volna. Emellett keresgélni kezdtem, hogy hol van a Teátrum, mert akkor már réges-régen se híre, se hamva nem volt Szentendrén. A Teátrum ugyanis a zongorától kezdve a Jupiter-lámpákon át nagyon sok mindennel rendelkezett, beleértve a teljes díszlet- és jelmeztárat. Először akkor döbbentem meg, mikor kiderült, hogy a Szentendrei Teátrum Vác tulajdonába került. Hogyan lett a Szentendrei Teátrum váci? Miért pont Vácé? Kötöttek egy szerződést, ami Vác tulajdonába helyezte. Szentendrén, lent a Duna-parton egy raktárban, egy régi, hosszú, szocreál épület pincéjében tárolták az anyagokat. A második megdöbbenés akkor ért, amikor kiderült, hogy innen mindent elvittek, és senki nem tudta, hogy hova. A nyomozásom a Nemzeti Színház külső raktárához vezetett, ahol kosarakban, ládákban, dobozokban szövegkönyvek, szereppéldányok, rengeteg jelmez, világítótestek, kábelek, hosszabbítók, a két pianínó, szóval minden ott volt.

 

Volt bármilyen leltár, hogy mi a Szentendrei Teátrumé?

Dehogy! Rá volt írva, hogy Szentendrei Teátrum és ennyi. Igazából én már csak akkor láttam az ottani anyagot, amikor teherautóval idehozták. Ezután az újabb problémát az jelentette, hogy hova tegyük ezt a rengeteg dobozt. Az önkormányzattól sikerült szereznem egy rossz állapotban lévő, fűtetlen épületet, és elkezdtem kiválogatni, hogy mi az, ami még használható, mi az, amit még meg lehet menteni. Heteken-hónapokon keresztül, munkaidő után ezzel foglalatoskodtam. Nagy fogasokra kiakasztgattam a ruhákat, mert így legalább szellőztek, még ha hideg is volt. Mivel emlékeztem arra, hogy melyik ruhadarabot ki viselte, össze tudtam állítani a Jutka Perzsi, a Szüzesség acél-tüköre jelmeztárát, és a La Manchából is megmaradt Aldonza felszerelése, illetve Koltainak és a Sanchot játszó Tímár Bélának a ruhája. Megnézettem, hogy melyik világítótest használható, melyik nem. A pianínókat felhozattam az önkormányzat fűtött épületeibe, amik aztán el is tűntek. Közben a papírokat is elkezdtem összeszedni, kosarakba rendezni. Mindemellett legfőbb feladatként jelentkezett, hogy megfelelő embert találjunk a Teátrum élére. Az akkori jegyzőtől azt kértem, írjunk egy körlevelet, amiben meghívjuk egy kerekasztal-beszélgetésre azokat, akikről tudtam, hogy szerették a Teátrumot. Közben én magam is sok mindenkivel beszéltem. A randevú időpontjában azonban senki sem jött el. Nem tudtam mire vélni a történetet. Kaptam egy levelet, amelyben tájékoztattak, hogy sokaknak nem felelt meg az időpont, de van egy jelentkező, üljünk le vele beszélgetni. Ekkor már kezdett érdekessé válni a történet, hogy ennyi mindenkinek nem jó, de mégis van egy jelentkező. Akkor megjelent az általuk meghívott jelölt, Szilágyi Zoltán, aki végül is megkapta a megbízást, és a ’90-es évek első felében több évig vezette a Teátrumot. Tény, hogy sok jó dolgot csináltak, például nagyon sikeres volt Binder Károly koncertje a Jazz-udvarban, de egyfajta belterjesség érződött az egészen. Óriási háború kezdődött, ami voltaképpen arról szólt, hogy nem voltam hajlandó mindent lenyelni. Folyton hadakoztam velük, hogy ezt meg azt ne játsszák el, mert közben kineveztek a Teátrum társadalmi felügyelőjének, igazgatójának. Ez társadalmi feladat volt, egy fillért sem kaptam érte. [Szilágyi Zoltán az Art XX. Művészetpártoló Alapítvány Art Menedzser Kft. képviselője volt. A városi határozatokból az derül ki, hogy Györe Zsófiát követően, szintén társadalmi megbízatásban Kurdics Erika, majd Perjéssy Barnabás lett a Teátrum igazgatója. Perjéssy vezetése alatt Kurdics Erika művészeti titkár volt, és mellettük szerződéses vállalkozóként az Art XX. szervezte a Teátrum előadásait. – a szerk.]

Ekkor már nem a főtéren folyt a játék?

De, visszatettük a főtérre, csak a másik oldalra, ahol magától lejt a tér. Ekkor mutatták be Székely Laci díszletével A sevillai borbélyt Kerényi Miklós Gábor rendezésében. Székely olyan díszletet épített, amiben visszatükröződtek a házak, a tetők és az utcarészletek. Ő találta ki a magasított pódiumot is. Ennek a másik oldalnak viszont már nem volt meg az a hangulata, mint annak idején a főtér és a három utca találkozásának. Alapvetően nem születtek ebben az időszakban rossz előadások, de az operákra többnyire Pestről érkeztek vájtfülűek. Itt is vannak komolyzene értők, de valamiért nem arattak óriási sikert. Össze sem lehet hasonlítani Körmendi vagy a La Mancha sikerével. A Honvéd Táncszínház Novák tatával viszont nagy sikert aratott, a táncok tetszettek az ittenieknek.

Ennek ellenére az a hangulat, amivel ez az egész kezdődött, az, hogy az egész város együtt lélegzett, az nem jött már vissza.

 

Hogyan alakult az Ön helyzete a Teátrumban?

Engem szép lassan kitoltak a Teátrumból, mert – gyanítom – túl sokszor szóltam bele a Teátrum működésébe. Miután én ezért nem kaptam fizetést, hiszen társadalmi megbízatás keretében csináltam, nem voltam felelősségre vonható. Így azzal támadtak meg, hogy nincs hozzá megfelelő végzettségem: gyógypedagógia szakon tanultam, de a diploma ekkor még nem volt a kezemben. Szóval ez ellen nem volt mit tenni, a hátsó szándék azért így is érződött… Miután engem kitettek, Tasnádi Csabát bízták meg a teljes teátrumi vezetéssel. [A dokumentumok szerint előbb Kurdics Erika, majd Perjéssy Barnabás voltak a Teátrum vezetői, s csak 1997-től lett Tasnádi Csaba az igazgató. – a szerk.] Én ezzel letettem erről a történetről, befejeztem, átadtam a raktár kulcsát és minden egyebet. Ezután egyszer csak láttam, hogy építkezésbe kezdtek: felvonultak az udvar területén. Újra nyomozásba fogtam – a történet során ugye nem először –, hogy hova kerültek a teátrumi anyagok. A szóbeszéd szerint mindent elégettek az udvaron, mert Tasnádinak kellett a raktár, hogy ezt a másik fajta tribünrendszert vagy vasvázat, amit a főtér másik oldalára tett, valahol tárolni lehessen. Mindenesetre az egész anyagnak nyoma veszett, semmi nincs meg belőle. Tasnádi után – Perjéssy Barnabás segítségével – Békés András valahogy visszakerült a Teátrumhoz. Nagyon örültem, hogy újra felkérték Andrást művészeti vezetőnek, mert ez mindig az ő gyereke volt, hiába vették el tőle. Amikor a saját színpadommal, a Szentendrei Nagyon Amatőr Színházzal (SNASz) A Vérszipolyt próbáltuk, András eljött egy próbára, és azt javasolta, hogy mutassuk be a Teátrum amatőr nyitó darabjaként, és ha kell, tud hozzá adni egy kis pénzt. Így is lett. Mi nyitottuk a Teátrumot A Vérszipollyal a Malomban. Akkor már a Malomba költöztünk, illetve a Városháza udvarára, a főtéren nem voltak előadások. Békés Andrással tehát ekkor kezdődött a kapcsolatom. Látta, hogy én is a szívügyemnek tekintem a Teátrumot, ezért amikor eladták a nyaralójukat, az ott tárolt teátrumi relikviákat rám bízta, nekem adta megőrzésre.

 

Mi történt ezekkel az anyagokkal?

Elkezdtem összeírni az előadásokat, különválogatni a fotókat. Koncz Zsuzsa munkái, a nyers fotók önmagukban is egy hatalmas gyűjteményt alkottak. Nem sokkal ezután megvádoltak, hogy jogtalanul tartom magamnál ezeket és egyáltalán, mit keres nálam a Konrád Antaltól kapott film, miért nem adom én azt leltárba. Nem értettem, mert semmilyen anyagi hasznom nem származott belőle, sőt, ingyen őriztem, és nagyon sokat dolgoztam vele, hogy a plakátok, a műsorfüzetek és a fotók időrendben, nagy borítékokba leválogatva, rendszerezve legyenek. Én akkor mindent bevittem a Dunaparti Művelődési Ház irodájába. Láttam, hogy nagy a pakolás, a készülődés, gondoltam, biztos költöznek valahová. Egy trepnire rápakoltam a Békés Andrástól kapott anyagot, a portán aláírattam egy papírt, hogy én ezt ide letettem és eljöttem. Két hét múlva kiderült, hogy kidobták az egészet a kukába. Egyszerűen érthetetlen. Úgy ahogy volt, a teljes anyag kikerült a szemétbe: Bástinak a saját példányú szövegkönyve; Psota Irén ruhája, amit a Pikkó herceg és Jutka Perzsiben viselt, és a Pikkó bemutatója alkalmából készült nagy mézeskalácsszív is, amit a Rab Ráby téri mézeskalácsos bácsi készített még Békés Andrisnak.

Örülnék, ha ezzel a beszélgetéssel emléket tudnék állítani Andrásnak, hiszen közben meghalt. Neki is kijárt volna a bocsánatkérés, ő ugyanis nem önszántából hagyta itt a Teátrumot, de erről soha nem beszélt. Aztán hosszú ideig szinte negligálták, pedig az egész alapötlet tőle származott, amibe aztán mindenki beleköltözött és trambulinnak használta. Ez az egész olyan, mint Az ember tragédiája: megszületik az eszme, gyönyörűen, csodálatosan működik, aztán valaki belerakja a kezét, és az eszme meghal, elpusztul. Majd jön a következő, és ez is kisiklik valamilyen politikai malőr vagy egyéni sértődés, érdekellentét miatt. Kár, hogy általában az marad meg az emberben, ami igazából felbosszantotta…