ef Zámbó István

Salgótarján, 1950

Költő, képzőművész, performer, zenész, az Álomi Reményfűző Intézet sorskutatója.

Szentendrén nevelkedett, Kecskeméten nyomdásznak tanult, itt ismerkedett meg mások mellett fe Lugossy Lászlóval és Zádor Péterrel, akik megismertették a nalaja szellemiséggel, valamint beavatták a nalajázás gyakorlatába. Purgatórium Klub néven összművészeti esteket tartottak, de a pre-performanszokat a városban futótűzként terjedő pletykák nyomán, hatósági fellépésre be kellett szüntetniük. A szentendrei szabadtéri tárlatok (1968–1978) kezdeményezője: a résztvevők október első vasárnapján alkotásaikat a várfalon helyezték el, az élménytől indíttatva számos művész költözött Szentendrére.

1970-ben Nalaja happening címmel szervezett spontán elemeket tartalmazó eseményt a Szentendrei Teátrum deszkáin. A totális életszínház lehetőségeit kutató előadás rendőrségi intézkedésbe torkollt, ef Zámbót az esettel kapcsolatos félreértések nyomán rabosították, hónapokat töltött igazságügyi elmekórtani megfigyelőben. A felmentéssel végződő per nyomán rá irányuló figyelem bekapcsolta őt és baráti társaságát a budapesti underground vérkeringésbe.

Az autodidakta művészeket tömörítő Vajda Lajos Stúdió egyik alapítója, később az art punk zenét játszó Bizottság együttes tagja. A zenekar megszűnése után az Új Modern Akrobatika nevű ’music performance’ csoportban fe Lugossy László és Szirtes János alkotótársaként számos nemzetközi művészeti fesztiválon képviselte hazánkat. 1991–1993-ig a Kis Magyar Performance Fesztivál, 2002–2008-ig a Nemzetközi Performance és Nehézzenei Fesztivál egyik szervezője. Az eseménysorozat nem titkolt célja volt, hogy Szentendrét a performansz műfajának fellegvárává tegyék. Az ef Zámbó Happy Dead Band kommandózenekar iniciátora. Jelenleg is Szentendrén él és alkot.

„A totális életszínház érdekelt”

Schuller Gabriella beszélget ef Zámbó Istvánnal a Nalaja happeningről

2018. május 25., Szentendre

 

1970. július 26-án celebráltad a Nalaja happeninget a Szentendrei Teátrum deszkáin. Az esemény pontos történéseit alaposan ismerteted Novotny Tihamér nagyszerű interjújában. Ezért én most inkább a színháztörténeti, kultúrtörténeti kontextusról faggatnálak. Kezdjük rögtön a műfajjal: a happening megjelölés a meghívóban is szerepelt? Ezt már ti ismertétek mint műfajt és kifejezést? 1966-ban volt Magyarországon az első esemény, ami happeningnek nevezte magát (Altorjay Gábor, Jankovics Miklós és Szentjóby Tamás: Az ebéd. In memoriam Batu kán), és arról egyből ügynöki jelentések is születtek. De alig volt néhány happening 1970-ig.

Nem volt sok, és mi nem is tudtunk ezekről egyáltalán, hogy milyen története van a happeningnek, vagy ki találta ki. Én csak hallottam róla, hogy van ilyen kifejezés, hogy happening, az előadást jelöli, akkor még nem volt performansz… 

 

Legalábbis nálunk nem volt ismert, még maga a kifejezés sem.

Így igaz, nem használtuk a performanszot sem kifejezésként, sem formaként, talán csak úgy 1976–77-től. A happening úgy jött, hogy nekem tetszett mint kifejezés, mint modern művészeti irányzat vagy forma. A „nalaja” pedig utalás volt egy korábbi dologra. feLugossy Lacáék Kecskeméten Zádor Péter albérletében jöttek össze rendszeresen bulizni, és amikor én odakerültem nyomdásztanulónak és megismerkedtem velük, mint képzőművész társat rögtön meghívtak ide. Megmutatták ezt a kis padlásszobát, ami nekem nagyon tetszett, rögtön otthon éreztem magam. Ők ezt az albérletet hívták Nalaja Klubnak. A nalajázás nekünk az elvont beszédet jelentette, amúgy nem tudom, hogy mit jelent az, hogy nalaja, állítólag valamilyen Rejtő Jenő-könyvben szerepel ez a kifejezés. A szürrealista szövegek, például André Breton nyomán nekem nagyon tetszettek, és amikor terveztem ezt a szentendrei happeninget, azt gondoltam, hogy ne csak egy mezei happening legyen, hanem legyen Nalaja happening. „Egy eszme zárt osztályra vonulása” – ez a Laca volt, aki a katonaság elől úgy próbált megmenekülni, hogy pszichedelikus állapotban, besörözve és beseduxenezve ment a kötelező sorozásra. És nem is vitték katonának, hanem bekerült egyből a megfigyelőbe. Jött a hír, hogy Lacát bevitték, mondjuk számítottunk rá, vagy én legalábbis számítottam rá. Dadaista formában éltünk, én minden cselekedetemet nagyjából művészeti eseménynek tekintettem, művészeti alkotásnak, beleértve a különféle megjelenéseket a kocsmákban. Ezzel a gondolattal játszottam, és természetes volt, hogy egy ilyen fontos eseményre, mint hogy a Lacát bevonták, egy gesztust teszek. Ez volt a Nalaja happening tulajdonképpen. Ez volt a célja vagy az apropója.

 

A meghívó megvan?

Fontos lenne, de nem tudok róla, hogy fennmaradt-e belőle példány. 

 

És a felolvasott szöveg?

Az megvan, a teljes címe Utolsó Nalaja, avagy ne kövessetek el lobotómiát. Mindjárt megmutatom, ha érdekes lehet. De ez egy szürrealista szöveg, se füle se farka. A meghívón az volt, hogy „Meghívó egy eszme zárt osztályba vonulásának emlékére, Szentendre Fő tér, délután 4-kor, a tervezett előadásnak mindenki résztvevője”. Én totális életszínházban gondolkoztam, hogy mindenkit szereplőnek tekintek az alatt az idő alatt, amíg mi a színpadon vagyunk. Tehát a nézőket is. Ez régi heppem volt, és máig is kísérletezem ezzel, hogy a nézőközönség, ha nem is tud róla, szereplőként jelenjen meg. Csináltunk később ilyen megnyitót is, ahol a látogatókat meg a kiállítókat elválasztottuk egy fallal. Sok kiállító volt, de még több látogató, és akkor elhúztuk a falat, és a két tömeg, a tömeg és az ellentömeg ott volt egymással szemben. Poén volt, nem számítottak rá. Tehát a nalaja totális színháznak indult, a meghívó szerint is minden arra tévedt járókelőt, turistát és nézőt, aki véletlenül megáll, mi szereplőnek tekintjük.

 

Azt is, aki a nézőtéren van?

Igen, sőt mindenkit, aki a Fő téren van, vagy az utcán jön, és akár csak egy pillanatra is benéz a térre, hogy mi ez, majd elmegy. Ezt én szereplésnek tekintettem, ami része az előadásunknak, csak erről senki nem tud. Ezt leírtuk a meghívóban. Nyolc vagy kilenc példányban készült a kézzel írt meghívó, Kiss Gusztáv grafikusművész készítette a kérésemre. Sajnos ő is meghalt pár éve. 

 

Hogyan folytatódott a történet?

Még aznap éjjel letartóztattak, és bevittek a rendőrségre, hat hónapig tartott a vizsgálat. Amit én a totális életszínház jegyében úgy tekintettem, hogy hat hónapig tartott az előadás. Fontos dolgok történtek velem, tulajdonképpen szabadiskolának tekintettem a börtönidőszakot, pedig paradox módon be voltunk zárva, de mégis ott annyi információt kaptam a világról meg a dolgokról, amikkel én előtte sosem foglalkoztam… Húsz éves voltam, tájékozatlan, műveletlen. Semmit nem ismertem, csak ösztönösen foglalkoztam az élettel, nem volt semmi tervem, nem akartam festő lenni vagy ilyesmi. Nem volt különösebb célom vele, csak szerettem csinálni, és akkor ahhoz kerestem barátokat, hasonlóan gondolkodó haverokat – egyedül sose szerettem dolgozni. És nem jutott eszembe, hogy erre miért kéne engedélyt kérni. Nekem ez új dolog volt akkor, hogy ha valamit csinálok, akkor arra engedélyt kéne valakitől kérni. A börtönben aztán kikupálódtam, hogy mindenre engedélyt kell kérni. Sok mindent egyébként utólag tudtam beazonosítani. Például ebben a meghívóban szerepelt az „eszme” szó, és arra nagyon idegesek voltak a rendőrségnél meg a pártnál, hogy milyen eszme…

 

Ha jól tudom, az edwinizmus nem kevésbé aggasztotta őket?

Igen, ugyanis a meghívó a kezükbe került – amikor engem letartóztattak és másnap kihallgattak, akkor már egy példány náluk volt. Le kellett írni az esetet, meg érdeklődtek, hogy milyen eszme. Mivel az eszme szó volt benne és a zárt osztályra vonulás, azt hitték, ellenállók vagyunk. Pedig nem voltunk ellenállók. A rendőrség úgy gondolta a meghívó alapján, hogy itt valamilyen összeesküvés van. Ezért a harmadik napon házkutatást rendeltek el. De mi erről nem tudtunk, mert bent voltunk, és még egymásról sem tudtunk semmit. A vége felé engedélyeztek csak beszélőt, öt hónap után, amikor már rájöttek, hogy árnyékra vetődtek, és itt semmiféle szervezkedés nincs. Tehát a meghívó hatására jött létre ez az elképzelés, hogy akkor legyen házkutatás. A nálam folytatott házkutatás paradicsomi állapot volt a nyomozóknak, hiszen megtalálták egy csomó könyvemet, ezek naplók voltak szürrealista szövegekkel, versek, programtervek és vázlatok; innen értesültek az edwinizmusról is. Több ilyen könyvem is volt, az egyiket vendégkönyvnek használtuk, amit mindig kitettünk a szabadtéri tárlatokon, hogy írd ide a nevedet és címedet, ha a következő buliról értesítést akarsz. És ott gyűltek a nevek. 1968-ban és 1969-ben rengeteg cím összegyűlt…

 

És mindig értesítettétek is őket? Egy vagyon lehetett!

Nem, ezt csak terveztük, de azért néhányaknak tényleg küldtünk meghívókat. Nagyon sok cím volt, közte rengeteg külföldi is, ez szintén gyanús volt. NDK-s, csehszlovák, lengyel turisták címei. Én később magától a nyomozótól tudtam meg, amikor a hetvenes évek közepén együtt utaztunk a HÉV-en, és ő már nyugdíjazva volt, hogy külön ügyosztályt hoztak létre a belügynél ellenőrizni ezeket a címeket. Ehhez ki kellett menniük ezekbe az országokba, azt meg kellett szervezni, tehát nemzetközivé vált az egész. Hat hónapig ültünk, mert ők azt hitték, hogy valami nagy halat fogtak, aztán közben kiderült, hogy nincs semmi. Nem ellenforradalmárokként ítéltek el minket, hanem akarategységben elkövetett garázdaságért. Ami azt jelentette, hogy egyenként senki nem bűnös, de amit csoportban csináltunk, az kimerítette a botránykeltést. És mindenkinek kitöltöttnek vették a büntetését.

 

A fotók hogyan készültek? Látszik rajtuk a rendőri intézkedés.

A Nalaja happeningről a fotókat Hegedűs László öccse, Hegedűs György készítette, Puskás Levente volt még ott mint újságíró. Ő járt a legrosszabbul, mármint Puskás. Amíg zajlott az ügy, szabadlábon védekezhetett, de aztán koholt vádakkal leültették. Fotózta a rendőri intézkedést, és azzal vádolták meg, hogy az intézkedés alatt támadó mozdulatokat tett az igazoltató rendőr felé. Ezért ott helyben elvették tőle a gépet. Ez koholt vád volt, ami ellen szabadlábon védekezett. Nekünk kitöltöttnek vették a büntetést a félév után, amikor a tárgyalás napja eljött, és mindenkit annyira ítéltek, mint amennyit bent volt. Egyedül Puskást ítélték el utólag, ráadásul letöltendőre. Amin mindenki csodálkozott, mert neki semmi köze nem volt a mi akciónkhoz, tényleg csak a munkáját végezte, fotóztak, egy cikksorozatot készültek írni arról, hogy hogyan töltik a fiatalemberek a szabadidejüket. Így kerültek ki Szentendrére, amikor én meghirdettem a happeninget.

 

Ha jó látom, a Nalaja happening szélesebb közönséget szólított meg, mint a korábbi általatok szervezett események, például a kecskeméti Purgatórium Klub vagy a szentendrei Duna-parti képzőművészeti táborozás. Volt valami kockázatvállalás a helyszín kiválasztásában, vagy rosszul látom? Kvázi az utca emberét szólította meg, míg a korábbi események egy szűk körnek, az általatok meghívottaknak szóltak.

Igen, ez így volt. 

 

Politikai célzatosság is volt benne? Az eseményben, a szövegben, a hely kiválasztásában.

Nem, alapvetően ez a totális életszínház érdekelt, hogy aki véletlenül odakeveredik, az részévé válik az előadásnak.  Ez volt az alapötlet. És valóban voltak is ott olyanok, akik vették a lapot és bekiabáltak, én meg kisorsoltam köztük a nálam lévő holmikat.

 

És az esemény időben milyen hosszú volt, mondjuk másfél óra?

Nem, körülbelül húsz perc. Egy húszperces előadás. Az ötletet az adta, hogy ott volt az a színpad üresen. Azt éreztem, hogy milyen jó, hogy ez itt van, adja magát, nekünk már nem kell ezzel fáradni, tudtam, hogy napközben üres a színpad, a turisták ráültek, gyerekek játszottak rajta, de amúgy üresen állt, gondoltam, nagyon jó hely, és akkor itt csináljuk. 

 

A résztvevők kiválasztása hogyan történt?

Szóltam mindenkinek, akivel találkoztam, de azért annyira komolyan nem mélyültem el a szervezésben, így aztán bekerültek a társaságba olyanok, akik alig ismertek vagy éppen egyáltalán nem. Például szegény ötödrendű vádlott, Vértes Laci (papája a híres régész), őt előző éjszaka ismertem meg a Pap-szigeten, ahol a Terdik Irén-féle színházi csoport lakott, és ahol én este tíztől reggel hatig voltam szolgálatban mint éjjeliőr, és ismerkedtem a lakosokkal. Beszélgettünk, és mondom a csoportban, hogy csinálok holnap egy megemlékezést, te verseket írsz, nincs kedved felolvasni? Dehogyisnem, mondta. Azt sem tudtam, kicsoda, ő se tudta, én ki vagyok, eljött, felolvasott két verset, és ezzel belekeveredett. Spontán szerveztem össze, aki kéznél volt ismerős, azokat hívtam meg, nem csináltam olyan nagy ügyet ebből. Ez egy dada vers felolvasása lett volna és a totális színház, ami húsz percig tart, elosztogatom azokat a tárgyakat, amiket egy barátomtól kaptam. Álmomban sem gondoltam, hogy ebből ilyen baj lesz. Nem volt ennek semmi politikai célzata, nem foglalkoztam ekkor politikával, nem is voltam képben. Gyerekként csak a magam dolgával foglalkoztam, nem tudtam, mi vesz körül, nem úgy éltem meg, hogy jaj, a szocializmus mennyi embert irtott ki. A történelmet sem ismertem, mert nem érdekelt. Nem tudtam semmit, a második világháborúról is körülbelül 18 éves koromban értesültem, hogy volt…

 

A színházban a nem állami struktúrában létező csoportok számára a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején két út volt. Az egyik, akik megreformálhatónak gondolták a rendszert, és baloldali kritikával élő politikus előadásokat készítettek. Ugyanakkor a Dohány utcai Lakásszínház tagjai direkt nem politizáltak, amit az egyik fennmaradt jelentés szerint Szentjóby Tamás külön a szemükre is vetett. A rendszerváltás után Halász Péter azt nyilatkozta, hogy maga a kivonulás egy olyan gesztus volt, amivel kinyilvánították, hogy a rendszer nem létezik, és redundáns lett volna még ennek tetejében beszélni is róla. Ha jól értem, kevésbé reflektáltan, de hasonlóképpen gondolkoztál, noha az előéletedben nem volt előzmények nélküli a hatóság érdeklődése az akcióid iránt, a Purgatórium Klub működéséből is rendőrségi ügy lett. 

Én csak művészeti kérdésekkel foglalkoztam, nem gondoltam, hogy ebbe bele lehet magyarázni politikai dolgokat. Utólag állt össze a kép a fejemben a sztorival kapcsolatban. Nem politizáltunk, de elég volt ez a szöveg, hogy egy eszme zárt osztályba vonulása. Ez vészjóslóan hangzott, mint utólag kiderült: ez zavarta őket. Persze, ha valaki valamit nem ismer, akkor általában ellenségesnek tekinti, ugyanígy a rendőr sem tudta, mi az, hogy happening, sem azt, hogy nalaja, tehát egy csomó számukra ismeretlen dolog volt ráírva a meghívóra, ezért jobbnak látták üldözni. De ez nem volt szándékos a részünkről. Viszont a hat hónap alatt ellenállókká váltunk, legalábbis ilyen hírünk lett az ügy kapcsán, erről írtak az újságok, a Szabad Európa Rádió is bemondta. Nekünk olyan hírünk lett már bent, hogy volt, hogy kaptam fél kiló parányt ajándékba csak úgy, valakik beküldték a rendőrségi fogdába, mint ellenállónak…

 

És ki lehetett bírni ép ésszel ezt a bezártságot?

Nehéz volt, de mivel én naiv voltam, nem mértem fel ennek a súlyát, illetve annyira szürreális volt, hogy inkább csodálkoztam, hogy mi történik, és azt gondoltam, hogy majd kiderülnek a dolgok és kész. Különösebben nem izgattam magamat, inkább érdekes volt a szituáció, megtudtam, hogyan működik belülről a rendőrség, kit vernek meg, mi folyik bent egy vizsgálati fogságban. A végén már én lettem a cellavezető, mert én voltam bent legrégebben, cserélődtek a társak körülöttem, mindenki mesélte a sztoriját. Reggel hét órától este nyolc óráig ülni kellett a priccs szélén.

 

Rabmunka nem volt?

Nem. A sarokban volt egy vödör, abba lehetett pisilni, kakilni; lehetett sétálni öt lépést oda, hatot vissza, lefeküdni nem volt szabad, ez volt a szabály, ha ezt észrevették, elnáspángoltak, de azért ki lehetett játszani, valaki odaállt a kukucska elé, és akkor aki benézett, nem látta rögtön az egész cellát. 

 

Olvasni és rajzolni lehetett?

Nem, mindent elvettek, amivel esetleg öngyilkosok lehettünk volna, ceruza és toll szóba sem jöhetett. Kértem, de hiába. Engem nagyon sokáig hallgattak ki, és a kihallgatások során mindig le kellett írnom, hogy mi az edwinizmus, mert a házkutatások során belekeveredett az edwinista múltam a dologba, ami olaj volt a tűzre. Azt gondolták, hogy ezek összeesküvők. Izmus, edwinizmus, edwinisták – nagyon gyanús volt, kérdezték tőlem, hogy mi az. Mondtam, hogy én magam sem tudom, kutatásom tárgya, de egyébként mindenki edwinista. Mondtam a magamét a rendőröknek, három hónap után arra jutottak, hogy esetleg nem vagyok százas, és akkor elmeszakértőhöz vittek a rendőrségi fogdáról. Megváltozott a magatartásuk felém, a nyomozótisztnek is. Mert eleinte, mint a mesében, a nyomozó ilyeneket mondott, hogy olyanok is ültek itt ebben a székben, akik azóta már a másvilágon vannak. Úgyhogy ha nem írod le az igazat, te is így jársz. És közben fenyegetően ott ült két ember, de naiv voltam, és nem éreztem a fenyegetést, de ha láttam volna korábban ilyen filmeket, akkor annak éltem volna meg. Hogy egy filmbe kerültem. 

 

Segített volna elidegeníteni a szituációt…

Lehet. Mindenesetre elvittek egy elmeorvoshoz, aki elölről kezdte a már általam nagyon unt témát, hogy mi az edwinizmus. Meg akarták tudni, és én a nyomozás kezdete óta több kísérletet tettem rá, hogy leírjam, hogy ez semmi, úgy van, hogy nincs, művészeti program, aminek az összeállításán gondolkozom, hogy milyen szellemiséggel lehet alkotni, tehát ez egy művészeti manifesztum.

 

És ehhez voltak előképeid? Mert elsőre a történeti avantgárd ugrik be a manifesztumról, főleg hogy a szöveggyűjtemény szerint a kecskeméti működésetek során is voltak kiáltványaitok…

Két helyről táplálkoztam, de nemcsak én, hanem a Laca is. Az 1965-ben megjelent Beatköltők antológiája volt rám nagy hatással, a másik pedig Herbert Read A modern festészet című könyve, amit egyszer valaki kölcsönadott nekem. Akkor tudtam meg, hogy olyan dolgokat, amit mi csinálunk, mások már korábban csináltak. Akkor ismerkedtem meg tulajdonképpen a modern művészet történetével. Hogy voltak szürrealisták, dadaisták. Le van írva, és mi is ilyenek vagyunk, kollázsokat készítettem például már előtte is. Ez szárnyakat adott, hogy más is volt ilyen hülye régebben, tehát akkor jó nyomon vagyunk. A könyv elolvasása erőt adott – akkor én 16-17 éves voltam és festettem. Nem akartam festő lenni, de tetszettek például Braque képei, és akkor én Braque modorában készítettem képeket egy hónapig, hogy legyen Braque képem otthon, kiraktam a falra, és örültem neki. Nem lemásoltam, csak a stílust utánoztam, a képet önállóan találtam ki. Van Gogh is sorra került, Dalí is nagyon tetszett, az vagy fél évig is kitartott, Paul Klee… Vajda Lajossal is megismerkedtem, meg a szentendrei témával, ez nekem iszonyú nagy löketet adott. Én ezt szerettem csinálni, nem azért, hogy majd főiskolára megyek. Hobbi volt, de az egész életemet kitöltötte. A Read-könyvből az jött le, hogy a dadaizmus a legkirályabb, felismertem a szellemi rokonságot. Erről korábban semmit nem tudtunk, mert mi itt Szentendrén úgy éltünk, mint egy törzs a dzsungelben. Fogalmunk sem volt, hogy mi van bent Pesten, hogy ennek a happeningnek vannak előzményei, hogy van egy Szentjóby Tamás. El voltunk szigetelve, csináltuk a magunk dolgát a szabadtéri tárlattal. Utólag ismertük meg a Szemadám Gyurit, akinek az állatkerti oroszlánbarlangban voltak kiállításai, láttuk, hogy olyan, mint mi, bevettük magunk közé. 

 

És az elmeszakértőnél mi történt?

Az elmeügyi szakértő elolvasta az edwinista kiáltványt, ott volt, hogy mi az edwinizmus, el is mondtam neki, és akkor ő úgy ítélte meg, hogy beküldenek a Kozma utcai fegyház elmemegfigyelőjébe. Úgyhogy én a hátralévő három hónapot a börtönnek az elmemegfigyelőjében töltöttem, ami egy börtönkórház volt, és jóval komfortosabb. Besütött a nap, lehetett napközben is aludni, olvasni, kaptam ceruzát és füzetet is. Egy nagyon jó fej orvost fogtam ki, mondta, hogy nem tudja az iratokból kihámozni, hogy ez az eset, amit mi csináltunk, ez milyen bűncselekmény. Ezért lehet sokat is kapni, lehet keveset is, aszerint, hogyan értelmezik. Akkor még nem lehetett tudni, három hónap után. Azt javasolta, legyek inkább beteg, és maradjak itt, mégis jobbak a körülmények, és ha egy évnél kisebb az ítélet, amit kapok, akkor kiadnak otthonra házi ápolásra, ha meg egy évnél többre ítélnek el, akkor is jól járok, mert akkor meg a kórházban vagyok. Mondom, én azt csinálom, amit te mondasz. Megbíztam benne, és akkor így lett. Engem elmebetegnek nyilvánítottak, és mint elsőrendű vádlottat a hat napig tartó tárgyalás első napján rögtön felmentettek. Büntethetőséget kizáró ok az elmebetegség, tehát úgy vették, hogy az elkövetés pillanatában nem voltam beszámítható. Aztán a börtön után megismerkedtünk mindenkivel, mert akkor sokan elzarándokoltak hozzánk, hogy na, mi volt, mesélj. Hírhedtek lettünk és ellenállók, függetlenül attól, hogy soha nem álltunk ellen. Amikor kijöttünk, akkor sem álltunk ellen. A tárgyalást a városháza dísztermében tartották, vagy kétszáz érdeklődő jelenlétében…

 

Mondhatni, megdicsőülés volt!

Igen, egyfajta megdicsőülés, én pedig úgy ültem ott elsőrendű vádlottként, hogy még mindig tart az előadás, nahát, mennyi ember van itt. Elrettentő példát akartak statuálni, mint utólag kiderült, még cikket is írattak a Magyar Ifjúságba.

 

Igen, ezeket olvastam, benne vannak a szöveggyűjteményben. Elég célzatos írások… Tehát a kortárs művészeti szcénába való integrálódásotok a Nalaja happeninggel összefüggésben történt meg.

Igen. Mi előtte Pestre sem mentünk be, mint egy faluban éltünk itt. A kecskeméti barátaimat úgy hívtam fel Szentendrére, hogy tudok egy jó kis helyszínt, ott olyan szuper szabadtéri tárlatot tudnánk csinálni, van egy várfal, meg minden… Csábítottam föl az embereket a szabadtéri tárlatokra, és akkor ennek híre ment, többen ennek nyomán költöztek Szentendrére. 

Amikor 1971-ben kijöttünk a börtönből, akkor megpróbáltak minket mederbe terelni. Áprilisban engedtek ki, jött utána október és mi készülődtünk a szabadtéri kiállításra. De mondták, hogy szó se lehet róla, mert omlik a fal. Külön feljöttek hozzánk, mert ismerték anyukámat, mivel ő tanító néni volt, és hát majdnem mindenkit tanított a városban. Rettegve jött fel a pártvezetés a szülőkhöz, hogy hassanak ránk, hogy ne csináljunk semmit, mert ebből megint baj lesz. Mondtam, hogy én ezt nem tudom megakadályozni, annyit tudok tenni, hogy nem megyek kiállítani, és nem veszek részt, mert én már tudom, hogy ebből baj lehet, de én nem tudom értesíteni a 150 kiállítót, meg azoknak a haverjait, mert ez parttalanná vált. Akkor azt találták ki, hogy az iskolaudvaron kell csinálni a kiállítást, ami a Templomdombnál van. Úgyhogy kiírtuk filctollal egy cetlire, hogy „Gyerekek, omlik a fal, a munkádat ne rakd itt ki, mert balhé lesz belőle, helyette gyere be az iskola udvarára”. És akkor ímmel-ámmal mindenki bement. De délutánra már tele volt a bástyafal képekkel, mert a cédula leesett, meg aki később jött, délután, azok nem is értették, azt hitték, vicc… tehát ők oda rakták ki. De akkor volt, hogy Barcsay bácsi is megjelent a kiállításon.

 

Igen, erről láttam képet a katalógusban. 

Ő mellénk állt azzal, hogy megjelent az eseményen. Bródy János is kijött, mert hallotta az újságból, hogy mi volt, azt hitték, hogy mi ellenállók vagyunk.

 

Akkor ez a happening-ügy tulajdonképpen reklám is volt a ti szentendrei tevékenységeteknek?

Igen, ez reklám volt, és az ő jelenlétük erősítette a mi pozíciónkat. Szerintem a helyiek konkrétan Barcsay Jenő miatt nyugodtak meg, hogy az öreg mellénk állt, akkor biztos jó dolog ez. Meg aztán lett egy másik támogatónk, a Terebessy László révén, aki egyébként (mármint Terebessy) 1970 őszén a harmadik szabadtéri tárlatot megcsinálta, amikor mi börtönben voltunk. Én bent nem is tudtam arról a tárlatról, mert leveleket nem kaptunk, beszélő sem volt.

 

És ki volt ez a másik támogató?

Vadász Ferenc. Terebessy ismerte meg. Történelemkönyvekben is benne van a neve, mert partizán volt, és akkor a Magyar Újságíró Szövetség fő pártvezetője, nagy ember, élő történelem. A Terebessy mondta, hogy kihoz hozzám egy nagy embert, és Vadász tényleg kijött, hogy megismerjen engem. Látta a szobámban a képeket és mondta, hogy milyen jó, aztán írt rögtön egy cikket. Az egyik cikk leszúrt minket, hogy ez dilettánsok kiállítása, hogy engedhetnek ilyet, de Vadász Ferenc meg írt egy ellencikket, hogy ezt támogatni kell. Megvan valahol az a cikk. Ezt csak azért mondom, hogy érezni lehessen, milyen közhangulat volt. De mi nem álltunk ellen, sőt. Mondták, hogy mindent lehet, de engedélyt kell kérni. Kérdeztem hogyan, kitől kell? Akkor mondták, hogy be kell menni a művelődési házba, le kell írni, hogy mit akarunk, le kell adni, megkapjuk rá az engedélyt. Szabadtéri tárlatot csak úgy lehet, hogyha zsűrizik, és akkor a népművelőnek mondtuk, hogy jó, akkor legyen úgy, mi ezt nem tudtuk… Mondták, hogy szakkörré kell alakulnunk, majd kinevezünk egy vezetőt. Ebből lett aztán a Vajda Lajos Stúdió 1972-ben. Mondtuk, hogy mi nem vagyunk szakkör, nem lehetne inkább stúdió a neve? Más szakkörrel nem tudunk együtt lenni, nem kaphatnánk egy helyiséget? De lehet, mondták. Kiderült, hogy minden, amit csak kérünk, azt lehet. Akkor jött, hogy valami név is kell, kérdeztem, Vajda Lajos lehet? Azt mondták lehet, nagyon jó. Amikor behívtak engem, ott valaki rögtön írta, amiket mondtam.

 

A Fiatal Művészek Klubjáról (a legendás FMK-ról) azt mondják, azért támogatta a hatalom, hogy közben egybeterelve jobban megfigyelhesse az embereket. Ebben is lehetett ilyen célzatosság?

Száz százalék.

 

Azért is kérdezem, mert Szőnyei Tamás könyvében találtam egy-két ügynöki jelentést, ami a Vajda Lajos Stúdióval foglalkozik, meg röviden a Nalaja happening ügye is érintve van. Tehát ezt a támogatást egyfajta megfigyelési szándék is vezette…

Igen. De mi ezt akkor nem tudtuk. Nem foglalkoztunk politikai témákkal, egyáltalán nem jött szóba házibulikon se, sehol. Viszont miután megvolt a tárgyalás, meg kijöttünk, akkor három éven belül képbe jöttem, hogy itt mi zajlik. Akkor megismertem a világot, addig nem foglalkoztam vele, de belecsöppentem, így kénytelen voltam. Itt az történt, hogy mivel minden pártvezetés területén rendnek kellett lennie, de a szabadtéri tárlat rendetlenségnek számított, iszonyúan leszúrták az itteni pártvezetést. Mellesleg a tévéhíradó megdicsérte, de a pártvezetés a tévéből értesült, hogy ők csináltak egy szabadtéri tárlatot Szentendrén, ami egy nagyszerű kezdeményezés. Mivel őket lecseszték, hogy micsoda rendetlenség van, ezért ők nagyon kedvesen közeledtek felénk, mert féltek, hogy ilyen önfejű izék vagyunk, akik akkor is megcsinálják, ha nem lehet. Tehát ők együttműködést kerestek velünk többféleképpen. Mi pedig ezt normálisnak vettük, pedig nem volt az, mert ez volt mögötte, hogy kénytelenek voltak velünk foglalkozni, mert ettől féltek, hogy a központból őket leszidják. Tehát rendet kell rakni, és akkor hívtak be engem meg a Matyófalvi Gábort, ketten mentünk be a Hanes elvtárshoz, ő egy nagyon jó fej fazon volt különben, mindenre nyitott volt, mindenbe belegyezett. Mindent megkaptunk, amit kértünk. 

 

Meseszerű!

Meseszerű volt. Egy dolgot kért, hogy minden le legyen írva. Mondjuk, eddig is le volt írva, mert egy vagy két plakátot mindig csináltunk, amit kiraktunk. Így alakult meg a Vajda Lajos Stúdió. Megvolt, kihez tartozunk, volt egy művészettörténészünk, Tóth Antal, egy csendes fiú, ő akkor végzett, azt se tudta, mi van. Mindenesetre megfogalmazta a társaság céljait, és ezzel tulajdonképpen a maguk módján mederbe terelték a dolgokat. Mi nagyon örültünk, főleg a pincének, amikor megtaláltuk a pincét, akkor királyok lettünk! Rendelkeztünk egy ilyen térrel, iszonyú sok bulit csináltunk ott, kiállításokat…

 

És tiltással nem találkoztatok? Súrlódások nem voltak? Éreztétek magatokon a hatalom vigyázó szemét?

Egy idő után már ismertük a rendőröket, akik jöttek minket titokban ellenőrizni, sőt a végén már ők sem tagadták, hogy azért jöttek. „Már megint kiállítás van, Laca nem csinál újabb képeket? Ez olyan, mint a tavalyi!” – ilyeneket mondtak, a végére már szakértők voltak. 

 

Akkor egyfajta népnevelő küldetést is megvalósítottatok.

Mondhatni. Jöttek, leparkoltak, és megnézték a kiállítást. Visszajáró megfigyelőink voltak. Ez teljesen rendben volt, és a szabadtéri tárlatok csodálatosan mentek. 

 

Ez már gondolom a hetvenes évek második fele, ami enyhébb volt, mint az évtized eleje?

Nem, ez már 1972-től így volt, amikor megalakult a Vajda, és megkaptuk a pincét. Rajta volt a kezük az ügyön, és ez nekik elég volt, de egyébként sem volt soha semmi titok. A Nalaja happening sem volt titok, egyszerűen nem gondoltunk arra, hogy titkolnunk kéne, mert esetleg betiltják. Eszünkbe sem jutott. Meg akartuk csináltatni a pince alját, mert döngölt volt, megkérdeztük a tanácstól, hogy nem lehetne-e kibetonozni? Dehogynem lehet. Kéne egy galéria, lehetne? Hát persze, hogy igen.

 

Akkor épült és szépült minden? 

Igen. Mondhatni, jól ment az együttműködés. A szabadtéri tárlatokra mindig kijött a Bánszky bácsi és a Népművelési Intézettől még egy bácsi. Itt helyben egy művész, Farkas Ádám volt a zsűriben. Kijöttek vasárnap reggel, végigmentek, megnézték a képeket – persze nem sokat ért, mert közben jött tíz művész, és ők újabb műveket raktak ki. De csináltak jegyzőkönyvet, aláírtam én is, ők is, és ettől mindenki nyugodt volt. És nem volt soha balhé, soha nem zsűriztek ki senkit. 

 

És a város részéről a vezető funkcionáriusok mindvégig ugyanazok voltak? Ez folyamatos történet volt, hullámvölgyek nélkül?

Igen. Megismertük a Hanes elvtársat, ő rendes volt. Amikor meglett a pincénk, akkor meg már tudtuk mondani a besúgóknak is, ha jöttek hozzánk, hogy jöjjenek oda kiállítást nézni. Voltak ilyen nyitott házibulik nálam, ami akár egy hétig is eltartott, elég nagy mozgás volt, akkor már Pestről is jöttek ki egy csomóan, mindig volt vagy negyven-ötven ember, 1974–75 tájékán. Akkor megtudtuk, hogy volt egy Szentjóby, hallottunk az akcióiról, meg akkor már csináltunk kortárs zenei kísérleteket is, idézőjelben értve, zajzenéket… Onnantól fogva, hogy lett egy pincénk, kiteljesedtünk. Bármit kitaláltunk, volt egy helyünk, ahol kipróbálhattuk. Nagyon sokan jártak akkor már ki hozzánk Szentendrére, volt, hogy annyian jöttek egy megnyitóra, hogy az utca is tele volt és már nem fértek be a pincébe, akkora esemény volt. Ma már nem számítanak az ilyenek, mert most van minden, de akkor, ha bármi szokatlan történt, arra egyből jöttek a tömegek. Egyedül a Bizottság idején volt egy kis probléma, hogy akkor jött ide valami új pártvezető, Barát elvtárs, emlékeim szerint így hívták, de talán nem is ide jött, hanem ez volt az ő területe, és a Művészeti Alapnak is ő volt a fő párttitkára. És ő egy helyi fellépést nem engedélyezett. De azt is megoldottuk, mert arra hivatkozva nem engedték a Bizottságot fellépni – akkor már ismertek voltunk, ez 1983-ban lehetett vagy 1984-ben –, hogy úgy lehet csak fellépni, ha van OSzK [Országos Szórakoztatózenei Központ – S. G.] engedélyünk.

 

Nem ORI engedély?

Nem, az a profiknak kellett, az OSzK a vendéglátósokra vonatkozott. Mi ezt letettük, így aztán ez a fellépés is megvolt végül, nem tudták leállítani. Az OSzK-vizsga – ami étteremben meg presszóban játszásra jogosított fel – úgy zajlott, hogy össze kellett írni 40 magyar és 40 külföldi darabot, ami a repertoár. Olyan darabokat írtunk oda, amikről gondoltuk, hogy nem ismerik, és az volt a megállapodás, hogy bármelyik címet mondják, mi ugyanarra a dalra fogunk rákezdeni. Kábé fél percet hagytak zenélni, aztán leállítottak minket. Kérdezték, hogy miért akarunk mi játszani, meg kinek, mert ez nagyon rossz, ők erre nem tudnak engedélyt adni. Mondtuk nekik, hogy nekünk tulajdonképpen nem is kellene engedély, mi egy zenekar vagyunk, és van egy szűk baráti kör, akinek szoktunk játszani. 30-40 emberről van szó, és nem játszhatunk, csak ha van engedélyünk. Azt mondja a fazon: van 30-40 ember, aki erre kíváncsi? Tudják mit, ha van ennyi ember, aki ezt szereti hallgatni, akkor rajtunk ne múljon! Nem vették annyira komolyan.

 

Mintha Szőnyei Tamás említett könyvében lenne egy ORI-s történet is. 

Igen, az ahhoz kellett, hogy meghívtak minket Párizsba egy biennáléra mint művészeket. Közben egyébként felvettek minket az Alapba, hivatásos művészek lettünk, ez bekerült a személyinkbe, tehát nem kellett mellette dolgozni, ez volt a jelentősége. Mert amúgy munkát az Alap nem adott, képet nem vettek, mondjuk értesültél egy-két országos kiállításról, oda adhattál be képeket, így hivatalos kiállításokon is elkezdtünk szerepelgetni. De amikor meghívtak 1983-ban vagy 1984-ben Párizsba, nem mint képzőművészeket hívtak meg, hanem mint art punk csoportot, koncertet adni. Ez a műfaj, tehát képzőművészek zenei fellépése és a performansz műfaj akkor kezdett megjelenni kiállításokon. És ők Párizsban a kiállítással párhuzamosan csináltak egy színpadot, ahol performansz jellegű produkciók voltak. És nem tudtunk kimenni, mert nem volt ORI engedélyünk. Akkor a Wahorn Andris bement, és mondta, hogy ezt nem lehet, fogják fel, hogy mi képzőművészként megyünk ki, de nem festünk, hanem hangképeket csinálunk. Próbálta megmagyarázni, hogy ebben nincsen semmi különleges, de ők ezt nem értették, kötötték az ebet a karóhoz, hogy ORI-vizsga kell. Akkor Wahorn András kiküzdötte, hogy speciális ORI-engedélyt kapjunk. Kaptunk egy olyan engedélyt, ami a határon kilépve lépett életbe és a határon visszafele belépve azonnal érvényét vesztette. Mondtuk, hogy nekünk ez így jó. Röhej volt. 

 

Az az érdekes, hogy a visszaemlékezések meg elemzések gyakran kiemelik, hogy a hetvenes és nyolcvanas évek között volt egy nagy váltás, hogy a nyolcvanas években a hatalom is megengedőbb volt már a nyugati kölcsönök miatt, illetve számos alkotónál megjelent a posztmodern játékosság. Mintha a ti történetetekben viszont nem itt lenne a cezúra, inkább a hetvenes évek elején, amikor a tevékenységetek kanalizálódott egy olyan mederbe, ami formailag a hatalom képviselői számára is megfelelő volt. Pedig éppen 1973-ban, az új gazdasági mechanizmus leállítása nyomán a kulturális életben is volt egy komoly visszarendeződés, bezárták a balatonboglári kápolnát stb.

Én nem érzek a hetvenes és nyolcvanas évek között ilyen különbséget. Persze voltak súrlódások, de azok valahogy mindig megoldódtak. Például megismerkedtünk Köllő Miklóssal a hetvenes évek elején. Köllő avantgárd balettet akart előadni, és ez közel állt hozzánk. Elmentünk Visegrádra megnézni, és megismerkedtünk vele, ő akkor már hallott rólunk. Ismerte a happening ügyet is, és meghívott a METRO klubba, ahol ők próbáltak meg előadtak, hogy csináljunk egy kiállítást. Nagyon örültünk, hogy Pesten lesz egy kiállítás, nagy szervezkedésbe kezdtünk, vagy ötven embert összeszedtünk. Írtam egy szöveget, hogy mi a célja a kiállításnak: hogy ezek válogatott, nem szokványos művek, melyekkel kifejezzük a bizonytalanságot a világban meg a művészetben, amit a mindenható ránk mért. Na, ebbe belekötöttek, mármint a budapesti főnökség, hogy miért nem mutattuk meg előre. Mondtam, hogy ez csak egy ismertető. Volt az Agócs Attila nevű barátunk, aki tanár volt meg igazgatóhelyettes, és ezért tartania kellett a kapcsolatot a párttal. Neki szóltunk, hogy baj van, és ő beszélt valami fejessel, és elintézte, hogy ne kelljen kiborulni azon a szövegen. Rákerült a meghívóra és kész, a megnyitón ott voltak a pártvezetők, hogy megnézzék, mi az, amivel ennyi baj volt. Nagysikerű kiállítás volt, simán lement, nem volt semmi gond, le volt zsűrizve, egyedül ezt a kis szöveget nem akarták, de mi meg ehhez ragaszkodtunk, mondtuk, hogy ezt a kiállításhoz írtuk, és ez adja meg az egésznek a keretét. Voltak ilyen apró súrlódások, de ezt nem vettük annyira komolyan mi se és szerintem ők se. 

 

És Szentendrén belül mennyire volt zárványszerű a létetek? A budapesti ellenkultúrát úgy írják le, mint egy zárt sziget, ami a szocialista társadalomról meg mindennapokról lecsatolódva létezett. Milyen volt a városon belül a helyzetetek? Kende Tamás egy szövege azzal foglalkozik, hogy hogyan konstruálódott meg a szentendrei múzeumváros imázsa, miközben infrastruktúra még nem volt hozzá, hanem fokozatosan épült ki a koncepcióhoz. Te hogy láttad ezt a kibontakozást, mennyiben vettetek részt ebben? 

Semennyire, ezek tőlünk teljesen függetlenül zajlottak, mi párhuzamosan léteztünk. 

 

A happening ügyön túl volt valamilyen kapcsolódásotok a Szentendrei Teátrumhoz?

Mentünk a magunk menetében, nem foglalkoztunk a Teátrummal…

 

Sem a város egyéb kulturális intézményeivel?

Azokkal sem, semmi kapcsolatunk nem volt. Ha volt valami, megkerestek, elmondták, hogy mi a baj, akkor megoldottuk, és minden további nélkül nyomtuk magunkat. A város meg fejlődött a maga ritmusában, akkor nyitott a sok kis múzeum. A helyi hivatásos művészektől is el voltunk különülve egyébként. Deim Pál, Barcsay, Farkas Ádám lejöttek a kiállításainkra, ők befutott művészeknek számítottak, de ez sem volt olyan lényeges tulajdonképpen. Rólunk le lett véve a gond azzal, hogy megadtak mindent, amit kértünk; mi leadtuk a programot, sőt javasoltuk, hogy nem is kéne, hogy leadjuk, mert ezeken a bulikon úgyis megjelentek nyomozók, akiket kiszúrtunk. Mondtam, hogy figyelj, nem kell itt próbálkozni meg ismerkedni, én nagyon jó tippeket tudok adni a jelentéshez. Ha jó jelentést akarsz írni, menj el a Péter Pál utca 6-ba, oda szoktuk kirakni a programokat, nagybetűkkel. Azt lemásolod, és biztos, hogy ötöst kapsz. 

 

Tehát jól el lehetett lenni ebben a párhuzamos valóságban. A rendszerváltás milyen változást hozott?

Semmi lényegit. Annyit hozott, hogy kulturális egyesületté kellett alakulnunk, hivatalosak lettünk. De mi úgy számoljuk magunkat, vagy legalábbis én úgy számolom, hogy 1968 óta van ez a csoport, mert akkor kezdett kialakulni, de Vajda Lajos Stúdióvá csak 1972-ben alakultunk, és a rendszerváltáskor jöhettünk ki hivatalosan is a művelődési ház szervezetéből, előtte oda tartoztunk. 

 

De aztán valahogy mégis beemelődtetek a Szentendre mítoszba illetve imázsba, nem? Mára a hivatalos kánon illetve a kulturális emlékezet részei lettetek. Ez a pont mikor jött el, és minek köszönhető? 

Valóban beemelődtünk, de ez inkább egy folyamat volt. Kellettek autodidakta művészek a Művészeti Alapba és a szövetségbe is [Képzőművészek Szövetsége – S. G.]. Majdnem minden tagunkat felvették, ahogy jelentkeztünk, persze akkor már híresek voltunk, vagy inkább hírhedtek. Zökkenőmentesen mentek ezek a dolgok, ezért mindig mondom, hogy mi nem voltunk ellenállók, semminek nem álltunk ellen, nyomtuk a magunkét, aztán ha volt valami kis súrlódás, akkor mindig a megoldásra törekedtünk. Nem volt az az érzésünk, hogy milyen genyók vagytok, elnyomjátok az avantgárdot stb. Természetesnek vettük, hogy ez ilyen periférikus dolog, ez a dadaista cucc. 

 

És a Bizottság?

Volt egy-két hülyeség, persze, például nem engedték a Bizottság szót rárakni a lemezre. Nem értettük, hogy miért nem lehet, mi a baj a Bizottság szóval. Mondták, hogy politikai okokból, és amikor kérdeztük, hogy nem lehetne-e mégis, azt mondták, hogy legyen valamilyen Bizottság, úgy lehet. Laca megkérdezte, hogy Albert Einstein Bizottság lehet? Az lehet, nagyon jó. De a híre a mai napig az, hogy mi Központi Bizottság voltunk. Ezt máig is el kell mondanom embereknek, akik jobban tudják nálam, hogy „de hát ti Központi Bizottság voltatok”, hogy nem voltunk, ezt a nép találta ki, hogy keményebbnek tűnjünk, de mi nem voltunk ilyen kemények. 

 

Nahát, ezt a verziót én is hallottam!

A Bizottság szót én találtam ki, hogy az legyen a nevünk, mert minden lapban a vezércikkekben az első két lapon a bizottság szó legalább ötvenszer előfordult. Gondoltam, ez egy bújtatott reklám, ha ezt a nevet választjuk, ilyen Bizottság, olyan Bizottság… Szóval nem azért volt, hogy átverjük a hatalmat. És a Jégkrémbalettet meg ezeket csak ilyen szinten próbálták tiltani, ilyen hülyeségekkel. Ugyanígy a szövegekkel is: nem engedték, hogy „szükségállapot” legyen az egyik számban a lemezen, mondtuk, hogy akkor ne legyen, és füttyel jelöltük a felvételen. Utána nem is akadtak fenn a szövegen, látták, hogy nincs ellenállás, akkor minek mondják, hogy ez se lehet, az se lehet. Mondtam nekik, ha ilyen előfordul, nem is kell velünk tárgyalni, saját hatáskörben húzzák ki, a lényeg, hogy megjelenjen. 

 

Az Új Modern Akrobatikáról ejtenél még néhány szót? Te ennek tagja voltál?

Igen, sőt én találtam ki. Akkor találtam ki, amikor 1985-ben a Bizottság megszűnt, vagyis elhatároztuk, hogy szüneteltetjük. Sajnáltam, hogy ilyen hülyék vagyunk, hogy öt év után nagyjából megtanultuk a számokat, és pont akkor hagyjuk abba, de mindenki ezt akarta, a Laca is, hogy már elég volt. Akkor megszűntünk, és én javasoltam, hogy csináljunk egy másik csoportot, legyen a neve Új Modern Akrobatika, amiben a performansz is benne van. Ez mindenkinek tetszett, javasoltam, hogy legyen „music performance” csoport, amiben a performanszot erősítjük, nem a zenét. Mert a Bizottságnál a zene volt a fő dolog…

 

Pedig happeningnek nevezi ezeket is mindenki!

Hát mert az is volt, maga az előadás formája olyan volt, valójában minden koncertünk nyilvános próba volt, mert nem tudtuk a számokat. Nem tudtunk játszani, ha hiba volt, akkor megálltunk, és még egyszer elkezdtük. És amikor megszűnt a Bizottság, akkor felszabadultak az energiáink, és ez az ötlet egyből mindenkinek tetszett. Sok helyen megfordultunk Új Modern Akrobatika néven, egyszer még a kasseli Documentán is részt vettünk. Csak aztán abbahagytam ezeket a performanszokat, nem csináltam már… 

 

És maga a happening illetve performansz műfaj jelentett számotokra valami pluszt, amiért érdemes volt foglalkozni vele? Például az, hogy jelen idejű és nézők vannak? Ez mégis más helyzet ahhoz képest, mintha valaki fest egy képet, és ott sincs, amikor a nézők a kiállítást nézik.

A performansz műfaj volt az, ami mindig is legközelebb állt hozzánk, mert mindent egyesített. Szöveg, irodalom, színház, zene – minden benne lehetett egyszerre, és ez tetszett. 

 

És ez a szellemiség meg vágy már a kezdetektől ott volt, például a Purgatórium Klubos eseményeknél is?

Igen, az is lehetett volna akár performanszként meghirdetve, ha ismertük volna a szót. Viszont az Új Modern Akrobatika született performerekkel zajlott, a Laca és a Szirtes voltak a hangadók, mindig összeültünk tanácskozni, amikor mentünk valahova, például Varsóba a nemzetközi performansz fesztiválra, és akkor nagyjából kitaláltuk, hogy majd a helyszínen kitaláljuk – általában ez lett belőle, hogy vigyünk ezt, vigyünk azt, de majd a helyszínen kitaláljuk. És akkor mindig a helyszínhez meg a térhez igazítottuk az előadásokat. Aztán abba is belefáradtunk, és akkor eloszlott ez a dolog, de a Laca akkor kezdett el dolgozni a Szirtessel kettesben, és mindenki egyesével is nyomult. Általában a Vajda Lajos Stúdióban is a megnyitókon csináltunk valamilyen performanszt a megnyitó ürügyén, hogy ne csak egy művészettörténész szövege legyen felolvasva, hanem ha már ennyi ember van, legyen vers, legyen vetítés, legyen valami akció vagy ilyesmi. Akkor ez ment. Aztán amikor 2002-ben a Vajda Lajos Stúdiónak a Műcsarnokban volt a 30 éves jubileumi kiállítása, kiküzdöttem, hogy az utolsó nap legyenek előadások meg koncertek laza záróakkordként, hiszen ez az egész hozzátartozott a Stúdió működéséhez. Bukta Imre csinált egy zseniális performanszt, Laca is külön, a Szirtes is külön, nem tudom még ki volt, felléptünk mi is az efZámbó Happy Dead Banddel. És olyan jól sikerült ez a nap, hogy akkor mondtam a Lacának, hogy csináljunk Szentendrén egy nemzetközi performansz fesztivált. És akkor ez lett a szentendrei Nemzetközi Performance és Nehézzenei Fesztivál, pontosabban felélesztettük, mert előtte mi csináltunk ilyet kettőt vagy hármat a rendszerváltás után, de azok lokális fesztiválok voltak. És megkaptuk a malmot [a szentendrei MűvészetMalom – S. G], ismertük a helyszíneket, és akkor hat éven keresztül minden évben csináltunk egy három napos performansz fesztivált azzal a céllal, hogy Szentendrét a performansz műfajának fellegvárává fejlesszük. Ezeknek az anyagát egyébként átadtam egy kutatónak, és elvben bekerültek az Artpoolba is. 

 

Igen, ezek a felvételek megtalálhatók az Artpool videoarchívumában és a téma filológiai feldolgozása is. Lezárásként mit mondanál a Nalaja happeningről? 

Ez az én részemről színházi kísérlet volt, happening egy eszme zárt osztályra vonulásának az emlékére, ami így sült el. Totális életszínháznak vettem mindent, ami ezzel összefüggésben történt, ez segített lelkileg kibírni a hat hónapot odabent.