Závada Péter interjúja Ascher Tamással

2018. május 7.

Köszönöm, hogy részt veszel a Szentendrei Teátrum 50 kutatásában, és hogy igent mondtál a felkérésre. Hogyan kerültél Szentendrére?

Marton Endre rendezőosztályába jártunk, és az első év végén szóltak nekünk, hogy indul a Szentendrei Teátrum, amiben mi is részt vehetünk. Úgy tűnt, hogy Zsámbéki Gábor találta ki az egészet, ő volt az ötletgazda. Azzal kezdődött, hogy talált egy darabot, a Comico-tragoediát, és eszébe jutott, milyen szép lenne ezt Szentendrén megcsinálni. Ezt aztán elmondta Békés Andrásnak, aki akkoriban Zsámbékinál jobban feküdt politikailag, lévén középkorú, dinamikus és agilis szervezőfigura. Békés rögtön kézbe is vette a dolgot, és azzal a lendülettel mintegy már el is kezdte kiszorítani Zsámbékit. Zsámbéki persze nem is tudott volna annyira szót érteni a hatalommal: meg kellett volna főznie a szentendrei fejeseket, a pártot, a várost. Békés ezeket mind nagyon jól intézte.

Milyen kapcsolat volt a szentendrei indulás és a Színház- és Filmművészeti Főiskola között?

Zsámbéki Nádasdy Kálmán növendéke volt. Korábban rendezett egy híres A gondnokot, amit én nem láttam. De egyszer csak bejött hozzánk az osztályba, és elkezdett velünk beszélgetni. Ennek az lett később a folyománya, hogy mivel mi voltunk ott, engem és Szőke Istvánt hívott három évvel később Kaposvárra vizsgát rendezni. Az ismeretségem Zsámbékival itt kezdődött. Akkoriban engem csak a kaland és a pénzkereset vonzott Szentendrére. Hogy a nyár egy részében ott leszünk. Közel volt, jó hely, lehetett sátrazni. Semmilyen különösebb művészi koncepció nem volt benne, de nagyon megragadott Szentendre varázsa.

Milyen volt akkoriban színműs rendezőhallgatónak lenni?

Mielőtt jelentkeztem a Színműre, egy évet jártam bölcsészkarra Debrecenben. Félévkor még levizsgáztam, aztán eldöntöttem, hogy év végén otthagyom a bölcsészkart, felkészülök és felvételizem a Színműre. Azt viszont nemigen tudtam eldönteni, hogy színház- vagy filmrendezőnek jelentkezzem-e. Akkoriban a színházat amolyan gyanús ügyletnek láttam. A művészet nálam Bergmannal kezdődött és Fellinivel, szóval a filmrendezést sokkal elegánsabb és eredményesebb dolognak tartottam, aktuálisabb pályának tűnt minden szempontból. Azt viszont éreztem, hogy filmrendezőnek sokkal nehezebb bekerülni, meg hát tudtam, hogy még fiatal is vagyok – tizenkilenc éves voltam akkor –, ezért jelentkeztem végül színházrendezőnek. És felvettek tizedmagammal, négy tizennyolc-tizenkilenc évest, négy húsz éven felülit, valamint két erdélyi magyart. ’68 őszén kezdtük, vagyis az, hogy amit mondanak nekünk, minden hazugság, teljesen evidens volt. Nekem Szentendre akkoriban már Vajda Lajost és Bálint Endrét jelentette elsősorban. Tizenkilenc-húszéves koromban sokkal szigorúbb voltam esztétikailag, mint most. Ma már megbocsájtóbb vagyok azzal, aminek érzem a húsát. Most már úgy gondolom, hogy a könnyű műfaj is a világ része, de akkoriban nagyon megvetettem, mert az a veszély forgott fenn, hogy holmi színházrendező lesz belőlem, akinek hülye színdarabokat kell rendeznie egész életében. Hol volt ez Fellinitől, Bergmantól, Thomas Manntól és Camus-től?

1969-ben Békés András Zsámbéki ötlete nyomán adja be a pályázatát, így ő lesz a művészeti vezető Szentendrén, Zsámbéki pedig a művészeti titkár. 1972. december 23-tól viszont Zsámbéki az új igazgató és művészeti vezető. Mennyit tudsz az intézményesülés körülményeiről?

Az intézménytörténet nyilván szorosan összefügg a hatalmi helyzet alakulásával. Békés András, Ádám Ottó és Vámos László eggyel fiatalabb generáció volt, mint Major. És akkortájt ezek a fiatalok lassan átvették a hatalmat. Egy darabig Zsámbéki és Iglódi István ketten együtt is igazgattak Szentendrén. Erről van egy a szép emlékem: Zsámbéki, Babarczy László, Iglódi és én ülünk a Színművészeti alatti Erzsike presszóban. Akkor még teljesen hagyományos presszó volt, nem úgy nézett ki, mint a mostani Randevú. Szóval ott ülünk, beszélgetünk és politizálunk. És egyszer csak Iglódi azt mondja: Te, én beléptem a pártba. Mi tagadás, meglepődtünk, ugyanis az előző évben Iglódi erősen lázadó gesztust tett: elhagyta a Nemzeti Színházat, ahogy Babarczy is ott hagyta, felmondtak Marton Endrének, és Babarczy lejött Kaposvárra Zsámbékihoz.

Békés rendezője, Zsámbéki pedig rendezőasszisztense az 1969-ben megrendezett magyar iskoladrámának, a Comico-tragoediának. A Pikkó herceg és Jutka Perzsi pedig az első magyar énekes játék szövegkönyveként maradt fent. A nyitóelőadásban statiszta voltál, bár a színlapon név szerint nem tüntettek fel.

Zsámbékinak volt kiosztva a Comico-tragoedia, Ruszt Józsefnek pedig a Pikkó herceg. Formálisan nem vette át tőlük Békés a rendezést, de gyakorlatilag igen. Utóbbiban egyébként nem Békés volt a hunyó, hanem Ruszt, aki annyira nem bírta a konfliktusokat, hogy már eleve egy lépést hátrébb lépett, aztán kivonult. Italosan járt próbákra. Volt egy olyan szokása, hogy reggel tízkor bemondatta az ügyelővel, hogy szünet, és lementek a büfébe konyakozni. Ettől még zseni volt, de volt benne egy ilyen bohém elem. És itt direkt eltávolította magától a dolgot, mert nem akart harcolni. A Comico-tragoediát se tudom, hogy mennyire Zsámbéki rendezte vagy mennyire inkább Békés.

A színlapon Békés van feltüntetve rendezőként, Zsámbéki pedig rendezőasszisztens.

Úgy tűnt, mintha Békés átvette volna közben. A Pikkó herceghez pedig Vujicsics Tihamér csinálta a zenét. Oberfrank Géza volt a karmester. Szóval a próbaidőszakban Ruszt már csak úgy járt-kelt szakállasan, és hátulról bekonyakozva mondott mindenféle kellemetleneket. És én mindig ott maradtam a Comico után megnézni a másodikat, hogy lássam a románcot Psota Irén és egy színésztársa között.

Itt ugye két előadásról van szó, amelyeket ugyanaznap este, egymást követően játszottak. Te melyikben voltál benne?

Mi a Comico-tragoediában statisztáltunk. Tíztagú osztály voltunk, és legalább kilencen benne voltunk. Gál Ernő, aki Romániából jött, és tíz évvel idősebb volt nálunk, lehet, hogy nem volt benne, de Szőke Pistától Kornis Mihályon át Valló Péterig mindenki más igen. Mi voltunk a pokolban az ördögök. Énekeltünk, közös kórusszövegünk is volt. Az egész egy ilyen jópofa dolog volt. Benne volt ez a naiv, iskoladrámás hangulat vegyítve a korabeli gimnáziumi színjátszással. Ugyanakkor Básti Lajos is szerepelt benne, a maga fenséges nyelvével. Gyönyörű szép, régi dalok hangzottak el, eredeti, régi zene, volt egy lantos is. Az egész megidézett valami régit. Volt előtte egy vásárikomédia-egyveleg is. Itt Kemény Henrik a Vitéz Lászlóval hosszú idő után először volt látható. Államosításkor bezárták az népligeti bábszínházát. Aztán le is égett, de az sokkal később volt. És ott, mint egy vándor bábos, felállította a színpadát. Volt egy nála egy fejjel magasabb nője vagy felesége, ő adta a kezére a bábokat. Én annyira imádtam, hogy bekéredzkedtem hozzá, és bent ülve néztem, hogyan csinálják.

Milyen emlékeid vannak a kezdetekről, az első próbafolyamatokról? És a próbafolyamatokon kívüli életről?

Természetesen maga a rendezés nem Szentendrén kezdődött, hanem még tavasszal, bent a főiskolán. Bejött Zsámbéki, mi hárman-négyen ültünk ott, Valló, Szőke Pista meg én, akik épp ráértek, és Zsámbéki már olvastatta is velünk a Comico-tragoedia szövegét, és már instruált is. Egy instrukciójára tisztán emlékszem, amit Szőkének mondott, hogy azt ott fényesebben! És mi meg halálra röhögtük magunkat, hogy itt ülünk egy szobában és próbálunk, miközben csak statiszták leszünk, és Básti Lajos meg ilyenek játsszák majd a főszerepet. Volt egy csomó próbatermi próba, talán az Operaház próbatermében is. De mi tulajdonképpen, mint egy balettvizsga óvodásai, fekete harisnyanadrágban és fekete trikóban ugribugri ördögök voltunk kis fekete szarvakkal.

Te hol laktál ekkor?

Az utolsó héten kaptunk sátrakat kint Pap-szigeten, hogy ne kelljen hazabumlizni Pestre. Eszméletlen dévajkodás és duhajkodás közepette töltöttük az éjszakát. Egy csomó színész is ott volt Ádám Ottó osztályából, ők is ott sátraztak, és ment a buli. Onnan jártunk be Szentendrére. Ez nyaralás is volt egyben. Aztán volt ott egy hotel, bizonyos Pannónia nevű, Szentendre és Leányfalu között. Ott is laktam egy ideig. Emlékszem, Szász Endre jött le Leányfaluról a nagy autójával, és lehetett stoppolni, és be lehetett ülni mellé. Karinthy Cini [Ferenc] is járt oda, de a korabeli művészvilág figurái mind megfordultak ott. Már egy órával az előadás előtt jöttek, korzóztak az emberek és fagylaltoztak.

Milyen volt együtt játszani az akkori színészsztárokkal? Kire emlékszel közülük?

A Pikkó főszereplői Psota Irén és Konrád Antal voltak. Rájuk emlékszem csak. A Comico-tragoediában pedig csak Bástira. Mint statisztéria nemigen vettünk részt az érdemi munkában, csak a próbafolyamat végén kerültünk bele. De jó volt látni a többiek fegyelmezettségét, és ahogy az egész dolog összeáll. A Comicoban benne volt Sztankay és a Szabó Gyula is. Végtelenül szimpatikusak voltak. Emlékszem, mindig szóltak, amikor elkezdtek piálni a fiatalok, hogy ebből baj lesz. Fegyelmezetten és nagyon szimpatikusan dolgoztak, pedig tíz évvel azelőtt ők is megitták a magukét. A másik érdekes emlék, mikor az előadások során bent a templomban öltöztünk vagy a templom mellett, a múzeumban, már nem tudom. És ott öltözött külön Básti Lajos is. Ideges volt, és valami apró, kis ember volt az öltöztetője, akit irgalmatlanul lecseszett, és kirúgott az öltözőből. És az a kis fickó föl-alá járkált a templom előtt, és a bajsza alatt morgott, hogy: hogy lehet így bánni egy emberrel, hát én is ember vagyok. De Básti, mint valami királyi oroszlán, üvöltött vele.

Milyen rendezőnek tartottad Békés Andrást?

Békés nagyon lendületes volt, de olyan, mint a szalmaláng: hamar ellobbant. És ezért sosem tudott vezető lenni az Operában. Mindig valaki elfoglalta a helyét. De hallatlan kulturált ember volt. Alig láttam tőle érdemben valamit. Nekem Ádám Ottó számított apafigurának. Apám meghalt, amikor tizenhat éves voltam, és Ádám lett az apaképem. Az alapvető rendezői látásmódomat tőle tanultam, hiszen az ő asszisztense voltam. Tőle tanultam, és őt kritizáltam. Őt láttam rendezni. Rendkívül szellemes volt, miközben volt benne valami súly. Ugyanakkor borzalmas ízlésű és lassúdad. Ezzel szemben Valló, aki Békés mellett volt asszisztens, sokkal több formai találmányt lesett el. Mivel Békés operarendező volt, egy csomó konkrét kitalálnivalója volt. Világított például. Kiötölt mindenféle technikákat. Ádám Ottó soha semmit nem talált ki. Mint egy pszichoguru ült, és bölcseket mondott, hogy akkor éppen most hol tartunk a próbafolyamatban. Nem művészileg hatott rám, inkább csak mint egy apa.

Kik voltak még akkoriban nagy hatással rád, kik a rendezői előképeid?

A felvételin egy előadást kellett részletesen elemezni, és én nem magyar előadást választottam, hanem a Kazimierz Dejmek nevű lengyel csodarendezőnek a József élete című bibliai előadását. Zenés volt és naiv, olyan, mint a Comico-tragoedia. Csodálatos lengyel színészek játszottak benne, akiknek a fejét már filmekből ismertük, és voltak benne nagyszerű farce-ok. Illetve a magyar színházi életben tizennyolc-tizenkilenc éves korom körül nagy hatással volt rám a Vígszínház. Nagyon szerette az apám Várkonyit. Ott voltam a Rómeó és Júlia premierjén, ott voltam a Barátom, Hervén is. Ez amolyan felvizezett szürrealizmus volt Páger Antallal és Latinovits Zoltánnal. A főszereplőt folyton követte egy hatalmas nyúl. Ő volt Hervé. Szép évei voltak ezek a Vígszínháznak. Láttam egy Thurzó Gábor darabot, láttam Jevgenyij Svarc Árnyékát. Ez is egy szürrealista darab volt, amit Kapás Dezső rendezett. Latinovits volt benne az árnyék. Ez eléggé inspirált. Ja, persze. Majdnem elfelejtettem. Középiskolás voltam, mikor itt volt Brook a Lear királlyal [a Royal Shakespeare Company 1964. február 27-én és 28-án vendégszerepelt a Vígszínházban – Z. P.]. De amiatt nem lettem volna színházrendező. Azért lettem színházrendező, mert az apám színházi ember volt, az anyám is nagyon szerette a színházat, és ezért én is sokat jártam színházba.

A Szentendrei Teátrum első éveiben olyan első osztályú képzőművészek terveztek díszletet, jelmezt az előadásokhoz, mint Szász Endre, Székely Piroska, Forray Gábor vagy például a Vízkeresztben Keserü Ilona. Volt velük bármilyen kapcsolatotok?

Keserüt nagyon nagyra tartottam. Annak a kornak az egyik legnagyobb avantgárd bálványa volt. Volt a ’68-69-es Iparterv, ami egy félig illegális kiállítás volt a Deák Ferenc utca és a Petőfi Sándor utca sarkán. Keserü, Szentjóby Tamás, Jovánovics György, a kor legfontosabb művészei állítottak ott ki. És én ott voltam tizennyolc évesen, és számomra ez nagyon lelkesítő volt.

1973-ban Iglódi mellett rendezőasszisztensként dolgoztál a Vízkeresztben. Mi volt a feladatod?

Iglódinak az volt kiadva, hogy Keserü Ilonával csinálnia kell egy Vízkeresztet. Kaposvári színészek is játszottak benne. Vajda Laci volt a Böffen Tóbiás, Szacsvay volt a Keszeg András, Jobba Gabi, aki akkor Iglódi szerelme volt, Viola, Oliviát pedig Béres Ilona játszotta. És Cseh Tamás a zeneszerző. Egyébként nagyon rossz asszisztens voltam. Mindent elfelejtettem, vagy otthon maradtam aludni. Nem gondoltam, hogy nekem mindent próbán ott kellene lennem. Csak fél füllel figyeltem, és volt, hogy rám szólt Iglódi vagy inkább Zsámbéki – kettőjük közül ő volt a szigorúbb –, hogy miért nincsenek elintézve a dolgok. Nem voltam elég precíz, el is felejtettem, hogy dolgoznom kell, csak ott ültem és bámészkodtam.

Állítólag az utolsó előtti előadást meg kellett szakítani az eső miatt.

Hatalmas eső volt, félbe kellett hagyni, de aztán mégis sikerült befejezni. Emlékszem, egy darabig játszottunk az esőben, majd egyszer csak olyan erősen kezdett el zuhogni, hogy abba kellett hagyni. Aztán mégis elállt, visszamentünk fél óra múlva, és megint rákezdett. A lámpákat be kellett nejlonozni, föl kellett törölni a vizet a padokról. A szabály az, hogy a feléig le kell, hogy menjen az előadás, akkor már nem kell visszaadni a jegyek árát. Úgy emlékszem erre, mint ami romantikus volt és szép.

Végül milyen lett Iglódi és Keserü Vízkeresztje?

Iglódi megosztott velem egy csomó mindent. Fontos volt, hogy akkoriban ő kifejezetten a világhírű Taganka Színház alapító-igazgatója, Ljubimov hatása alatt állt. Azért is jött el a Nemzetiből, mert kísérletezni akart, és elment a Huszonötödik Színházba. Folyton arról beszélt, hogy Ljubimovnál mindig van egy nagy gesztus, egy térbeli vagy díszletbeli gesztus – legfőbb példája ennek a Hamlet függönye –, és ezt a gesztust keresték Keserüvel. Ebből lett egy hatalmas drótgubanc, amiből kerítést lehetett hajtogatni, meg ívet, meg kazlat. Sokkal szerencsétlenebb volt, mint a Hamlet függönye. Talán tömlőből vagy slagból volt összefonva. És mondta Iglódi, hogy ez azért kell, mert a Ljubimov-féle rendezés nagyon őszinte és nagyon erős és rendkívül teátrális. Fontos volt akkoriban az új teatralitás, ezt már Mejerhold is mondta, és ugye neki volt az örököse Ljubimov. Játszani is erősen és teátrálisan kell, felesleges a naturalisztikus részletekkel pepecselni.

Tudsz-e arról, kik voltak akkoriban a színházi és filmes élet közismert alakjai, akik rendszeresen jártak Szentendrén?

Majornak a közelben volt háza, de nem Szentendrén, hanem Máriaremetén. Békésnek is természetesen. Később Ádám Ottó is vásárolt ott telket, a hegyen valahol. És az át is került idővel a Madách Színház tulajdonába, mikor már nem Ádám rendezett, hanem Kerényi és Szirtes. De mikor ’73-ban Iglódi rendezte a Vízkeresztet, Major eljött egy főpróbát megnézni, és aztán invitált minket Máriaremetére. Nem ő lakott ott, hanem a felesége, akivel nem élt együtt, Beck Judit. Keserü Ilonát, Iglódit és engem hívott, és úgy állította be, mintha ott lakna. Beck Judit meg felébredt, megjelent egy ilyen kis álmos öregasszony, és hozott nekünk bort. Ő is eljátszotta, hogy minden rendben. Major pedig értékelte, amit az előadáson látott. Megdicsérte Keserüt, aki egyébként a jelmezeket is csinálta, és sok mindent szidott Iglódi rendezésében. A legfőbb problémája az volt, hogy könnyű egy Böffen Tóbiást vagy egy Keszeg Andrást rendezni, mert azoknak csak mókázni kell. Vajda egyébként nagyon izgalmas volt Szacsvayval, egyfajta modern, kicsit abszurdba hajló komédiázás volt ez. Iglódi a szerelmi szálat is igyekezett hangsúlyosan szerelmivé tenni, de akkoriban együtt járt Jobbával, és Jobba egy igazi görcs volt, végig ordított. Ezt kellett volna megpuhítani, de erre nem volt eszköze Iglódinak. Mint mindig, amikor az embernek hozzátartozója vagy szerelme van a színpadon, sokkal kegyetlenebb volt hozzá, mint másokhoz. De a legfontosabb, hogy Malvoliot Őze játszotta.

Az ikonikus Őze-Malvolio?

Őze egy zseni volt. Mikor Kaposvárról fölkerültünk a Nemzetibe, én hozzá folyamodtam, mert úgy éreztem, hogy vele fogok tudni dolgozni. Olyasfajta őrült volt, amilyet én sokat ismertem Kaposvárról. Alkoholista volt, de lenyűgöző humorú ember. Egy extrém őrült. És nagyon jól játszott.

1974-ben Zsámbéki megrendezte Goldonitól A kávéházat. Ott voltál te is Szentendrén? Milyennek találtad az előadást?

Ott már nem voltam asszisztens. Akkora már megrendeztem a vizsgámat, szóval ’72-től én már Kaposváron dolgoztam. De nézőként ott voltam, és emlékszem, hogy A kávéházban, ahogy a Comicoban és a Vízkeresztnél is a környező házak a főtéren mind bérbe volt akadva. Némelyikben öltöztek, némelyikben az ablakot használták, és kihajoltak vagy kikiabáltak rajta. Be volt vonva a főtér teljes lakossága, és ezt az emberek élvezték. A társulati ülésekbe is bevonták a lakosokat, hogy elmondják nekik, mikor mit kell csinálni. Az egésznek tényleg jó hangulata volt. És egyébként pedig A kávéház lett talán a legjobb szentendrei rendezés. Don Marzio egy kellemetlen, gonosz, undok fráter, akit Garas Dezső játszott. És ez neki nagyon jól állt, mert részben egy kellemetlen, gonosz, undok fráter volt. Egy igazi provokatőr. Másfelől pedig egy nagyszerű plebejus alak. Rendkívül eredeti színész volt, de mindenről nagyon megvolt a véleménye. Könnyen meg lehetett haragítani. De A kávéházban jól dolgoztak Zsámbékival. Vajda László volt a békés, jóságos figura. Erre a két emberre emlékszem. És arra, hogy sok szellemes és jó instrukció hangzott el. Goldoni humora és abszurdja nagyon erősen működött. Ez az egész olasz világ. Nagyon jól dolgozott Gábor.

Emlékszel még más, emblematikus előadásokra Szentendréről?

A Zsámbéki utáni időkből, a Madách-érából a legjobban Szirtes Dundo Maroje rendezésére emlékszem. A szentendrei szerb couleur locale-t vette célba, és nagyon játékos és rendkívül szerbes előadást csinált. A darab ismert volt itthon is, mert annak idején Bojan Stupica, híres belgrádi rendező vendégként rendezte a Nemzetiben. Szentendrén Székhelyi játszott benne tüzes, fekete bajszú, piros sapkás figurát. Olyan délvidékies volt az egész. Arra is emlékszem, hogy Kerényi, mikor átvette a Teátrum vezetését, fent, a templomudvaron rendezett vásári komédiát. Ott Szerednyey Béla tűnt ki. Ördögfeje volt. Olyan, mint egy megelevenedett Vitéz László. És azt lehetett gondolni, hogy hatalmas színész lesz belőle. Egy Pécsi Sándor dimenziójú, igazi ördögi komédiás. Ugyanakkor tudni kell, hogy a Szentendrei Teátrum színpada minden nyáron, három hétvégén fel volt építve, és a szentendrei fiatalság ott mindenfélét csinálhatott. A modern szentendrei srácok és a Vajda Lajos Stúdió története is itt kezdődött. Konkrétan letartóztatták őket, amiért ott marháskodtak a színpadon. Edwinistáknak nevezték magukat, és a paranoid állam komolyan vette. Azt hitték, hogy ez tényleg valami összeesküvés, pedig abszolút csak vicc volt. És lecsukták őket, még priuszuk is lett. Ezután jött létre a Vajda Lajos Stúdió. Az egész Wahorn-nemzedék tulajdonképpen innen indult. Mindez tehát Szentendre szülötte. Tulajdonképpen Dubrovnikról vették a példát. Egy ilyen barokk kisvárosi létezés feldúsítva színházzal.

Mi volt akkor és mi most a véleményed az utcai, szabadtéri, nyári színjátékosságról?

Általában véve nem igazán érdekelt a poénon kívül. De Szentendre kivétel volt. Intim volt és kicsi, és nagyon tetszett, ahogy az utca térré szélesedik ki, és felépül rá egy tribün. Elmosódnak a határok. Ki voltak tiltva az autók, a gyalogosok jöttek-mentek, miközben zajlott az előadás. Évekkel később többször is hívtak a Szegedi Szabadtéri Játékokra, de eszembe nem jutott menni. Amit hangosítani kell, és hangszórókon szól, az nekem már nem is igazi színészet.

2006-tól kezdve mégis többször meghívtak rendezni Szentendrére.

Az nem ugyanaz. A Fő tér rendezvényeit idővel betiltották, és az új helyszín a Városháza udvara lett. Azon az udvaron, zárt falak között volt egy tribün, és én ott rendeztem meg már létező előadásokat, amelyeket a Katonában vagy Kaposváron korábban megcsináltunk. Ezek vendégjátékok voltak. Nem volt bennük az a művészi gesztus, hogy speciálisan ott rendez valamit az ember. Egyébként azt gondom a szabadtéri színjátszásról, hogy a közönség nem tud igazán kapcsolódni hozzá, mert messze van a színpad. Próbálni lehetetlen, mert meleg van. A tűző napon képtelenség dolgozni. És az élmény nem tud megszületni, mert nincs csend. Ennek ellenére volt még egy szimpatikus színpad, aminek én voltam az igazgatója egy pár évig. Ez Balatonföldváron volt, a Kék kápolnában ’69 és ’73 között. Galántai bérelte ki, és ott Halász Péteréktől kezdve Szentjóbyn keresztül Erdély Miklósig mindenki föllépett. [1969–73 között Galántai György Balatonbogláron bérelt ki egy kápolnát a temetődombon – a szerk.] Voltak ott nagyszerű gesztusok, performanszok és kiállítások. És a végén ezt az egészet bezárta a rendőrség, befalazták, és mindenkit elzavartak. Azután sokáig nem volt ott semmi, de volt a Kék kápolnától nem messze egy Piros kápolna, és a Somogy Megyei Tanács építtetett oda egy szabadtéri színpadot, és ezt a megkapta a Kaposvári Színház. Először Lengyel Pál, meg Ács János rendezett ott talán. Aztán Lukáts Andor csinált egy nagyszerű Übü királyt. Én is rendeztem ott egy Alkésztiszt, meg egy Godot-t, és így töltöttünk néhány kellemes hetet a Balatonon.