A Teátrum elmúlt évtizedei a zsinórpadlásról nézve

Csatádi Gábor beszélget Kiss Zsuzsával, Krizbai Gergely „krizbo”-val, Solymosi Helénával, Széles Nórával, Timár Andrással, Vasvári Csabával és Vókó Péterrel

2021. február 1.

Emlékszel a Teátrummal kapcsolatos első, meghatározó élményedre?

Zsuzsa: Amikor 2000-ben elkezdtem itt dolgozni, MűvészetMalom és Teátrum néven működtünk. Ekkor mindössze öten vagy hatan dolgoztunk itt. Mindenki mindent csinált, izgalmas időszak volt. Ebből a korszakból származnak az első igazán jelentős színházi élményeim: Kovalik Balázs zeneakadémistái, illetve a Színház- és Filmművészeti Egyetem – akkor még főiskola – hallgatóinak előadásai. Emlékszem a 2004-ben Balázs által rendezett Artemis diadalára, ami meghatározó volt számomra. Akkoriban nem csupán itt mutatták be az előadásaikat, hanem itt is készültek fel rá, itt próbáltak. Láthattam, milyen hihetetlen odaadással készíti fel a növendékeit arra az operajátszásra, ami a nevéhez köthető. Azaz: legyen nagyon intenzív színpadi jelenlét is, ne csak beálljanak a színpad egy pontjára, és elénekeljék az áriát. Szerintem Balázs itteni rendezéseinek a csúcspontját jelentette az Artemis diadala. A MűvészetMalom összes létező terét belakták. Lenyűgöző volt látni, ahogy a gondolatiság megtalálta a maga formáját, és egyetlen feleslegesnek mondható művészeti gesztus sem maradt benne, minden szépen eggyé ízesült: a gondolat, a zene és a forma. Számomra, aki előtte nem voltam különösebb operarajongó, ez olyan csúcspont volt, ami az elmúlt húsz évadból messze kimagaslik.

Az akkori közönség reakcióira még emlékszel?

Zsuzsa: Ebből a darabból két előadás volt. Az elsőn épp annyian voltak, hogy kényelmesen elfértünk. Míg aztán a másodikon, ami egy nappal később volt, már annyian akarták megnézni, hogy cipőkanállal tuszkoltuk be a nézőket. Valahogy híre mehetett, hogy ez fantasztikus előadás. Akkor még nem volt kész a MűvészetMalom új szárnya, és a harmadik szinten volt egy olyan téglalap alakú, nyitott tér, aminek a szélén nem volt korlát. Balázs azt találta ki, hogy a legutolsó jelenetet a nézők erről a szintről nézzék. Ettől az akkori igazgatónknak, Perjéssy Barnabásnak felállt a szőr a hátán, s mondta, hogy szó sem lehet erről. Aztán kitaláltuk, hogy kirakjuk a födém szélét virágládákkal és mécsesekkel, hogy ne lehessen teljesen a szélére lépni ennek a peremnek. Végül rábólintott.

Az ilyen jellegű alternatív előadások mennyiben határozták meg az elmúlt húsz évben a Teátrum évadait?

Zsuzsa: Az első időszakban, 2000 és 2005 között nagyon erős volt a művészeti egyetemek jelenléte, köszönhetően többek között a művészeti tanácsadóként jelen lévő Békés Andrásnak. Ebben az időben a művészeti hallgatók mellett a nívós budapesti színházak, elsősorban az Örkény és a Katona előadásainak a vendégjátékai, vagy a velük koprodukcióban készült előadások voltak azok, amelyek meghatározták az évadok műsorát. Aztán 2005-öt követően sűrűn váltották egymást az igazgatók majd tíz éven keresztül. Ebben az évtizedben valamelyest csökkent a főiskolások és a függetlenek jelenléte, de például Máté Gábor színészosztálya megjelent, akárcsak a Krétakör minden akkori jelentős előadása. Aztán 2017-től kezdve Vasvári Csaba volt az, aki ismét felvette a fonalat, és újból meghívta a budapesti és a kaposvári színműs hallgatókat vagy akár a Sztalker Csoportot. Az ő 2017-es Liliomfijuk szintén frenetikus volt. De ugyanúgy említhetném 2020-ból Sardar Tagirovsky Függönyét, ami szintén fantasztikusan revelatív volt!

Csaba, hogyan változott benned a kép az elmúlt néhány év során a Teátrumról?

Csaba: Nehéz erre most válaszolni, hiszen fáj, hogy nem, vagy nem úgy tudunk színházat csinálni, ahogy az elmúlt években. Számomra ez álommunkának indult! Persze nagyon komoly potenciált látok most is Szentendre kulturális életében. Az elmúlt évek során egyre inkább azt érzem, hogy Szentendre újra, sőt, egyre inkább teret adhatna a sajátos formanyelvű, helyspecifikusabb, szakmailag izgalmasabb előadások létrejöttének. A viharos kultúrpolitikai folyamatok új alkotó erőket szabadíthatnak föl. Kérdés, hogy a város felismeri-e a kínálkozó lehetőséget.

A sok jó és rossz emlék közül melyik a legfontosabb?

Csaba: Vannak az emlékeim közt munkatársakkal megélt fontos pillanatok és nagyon erős előadásélmények. Igazából nem tudok ezek közül konkrétan kiemelni egyet sem, már csak azért sem, mert nagyon lelkes néző vagyok, hagyom magam elsodorni az előadás által, ha az valóban képes erre. Bevillan egy nézők közötti beszélgetés, aminek véletlenül fültanúja voltam a Leszámolás velem vendégelőadása után: „Ez csodálatos előadás volt, örülök, hogy láthattuk! – Az operát azt ti tegnap láttátok, vagy holnap mentek megnézni?”. Ebből az elkapott beszélgetésből értettem meg, hogy Szentendre tényleg olyan város, ahol érdemes színházat csinálni! Ahol két ennyire eltérő zsánerű előadásra is egyaránt kíváncsiak, az színházra nyitott város.

András, mit jelent a gyakorlatban ötven évnyi színházi múltat feltérképezni?

András: Mindenekelőtt olyan kutatási módszertant kellett összeállítanunk, amely egyrészt felhasználja a színháztörténeti vizsgálatok ma is relevánsnak tekinthető hagyományait, másrészt újraértelmezi azt a kortárs színházelmélet és a digitális történetírás lehetőségei felől. Ahhoz, hogy megtaláljuk fél évszázadnyi múlt kiemelkedő momentumait, olyan kiterjedt alapkutatást, anyaggyűjtést és -mentést kellett elvégeznünk, amelynek során összegyűjtöttük, rendszereztük és digitálisan rögzítettük a még rendelkezésünkre álló, illetve felkutatható dokumentumokat, írásos és szóbeli információkat. Az alapkutatás kirajzolta, melyek legyenek azok a szempontok, amelyeket vizsgálnunk érdemes ahhoz, hogy minél színesebben mutathassuk meg az alkotói életműveket és művészeti formanyelveket, kultúr- és várospolitikai folyamatokat, amelyek a Teátrum sorsát erősen meghatározták. A kutatásunk összefoglalásaként készült előadáselemzéseink a Teátrum történetének néhány kiemelkedő bemutatóját vizsgálták, tanulmányaink pedig többek között azokat a folyamatokat, amelyek a Teátrumot időről időre izgalmassá tették.

Nóra, emlékszel még a legelső, maradandó élményedre a Teátrumból?

Nóra: Nagyon meghatározó előadás volt Alföldi Tartuffe-je, valamikor a 2000-es évek elején, erős alakításokkal, karakteres látvánnyal. Csak negyedszázada élek Szentendrén, sajnos a Békés András-féle előadásokat nem láthattam, pedig megnézném, ha vissza lehetne utazni az időben.

A Teátrum minden évada más karakterű, ettől olyan izgalmas. A Szentendre és Vidéke újság szerkesztőségében dolgoztam több mint húsz éven át, és az évek alatt sok kapcsolódási pont volt a Teátrummal, hiszen egy intézményhez tartozunk. Írtam ajánlókat, interjúkat, forgattunk videóinterjúkat; tördeltem, szerkesztettem a programfüzeteket. Miután ez egy kis csapat, így mindenki mindent csinál: plakátot ragasztunk, jegyet árulunk, ügyelünk, pogácsát veszünk a sajtótájékoztatóra, leporoljuk a székeket… Jócskán rakódtak egymásra emlékek az évek alatt. Például a szél és a színlapok ismétlődő esete: amikor a Városháza bejáratához színlapokat készítettem, nyomtattam, kereteztem, majd azokat ki is kellett tenni a falra. Ez a mozzanat valahogy mindig viharos napra esett, és a huzatos folyosó faláról a szél rendre letépte a plakátokat. Aztán jött a kiváló hangtechnikusunk, Herczeg Ábris a spéci csavarokkal, és megoldotta. De a legemlékezetesebbek a hétköznapok után az olyan színházi esték, ahol varázslat van: mint Mácsai Pál Örkény-estje, vagy a Függöny sajtófotós próbája, amikor az utolsó, még kitartó fotóssal a székre fagyva, éjjel fél kettő felé megtapsoltuk a színészeket.

Heléna, mi jut először eszedbe, ha azt hallod: ötvenéves a Szentendrei Teátrum?

Heléna: Amikor 2016-ban Csabával elkezdtük a közös munkát, már jeleztem neki, hogy hamarosan elérkezik majd az az időpont, amikor a Szentendrei Teátrum az ötvenéves fennállását fogja ünnepelni. Felhívtam rá a figyelmét, hogy még élnek azok, akiket meg lehet kérdezni arról, hogyan is volt az a bizonyos őskezdet. Tudtuk, hogy sietni kell, hiszen az idő és az ő koruk is véges sajnos. Csaba meg is fogadta a tanácsot, és szinte azonnal nekilátott a projektnek. Nekem óriási élmény, hogy ennek az egész folyamatnak a katalizátora lehettem.

Neked, mint a Kulturális Központ egykori vezetőjének, mit jelent a Szentendrei Teátrum ötven évének öröksége?

Heléna: Azt látom, hogy Timár Andrisék nagyon aprólékos munkát végeztek, sikerült a legapróbb személyes mozzanatokat is feldolgozniuk. Ez – a történet megírása – egy ilyen kisebb teátrumnál talán mindennél fontosabb. Ebből a feltárt örökségből értettem meg, hogy a Szentendrei Teátrum az elmúlt ötven évben teljesen beleszövődött a város szövetébe, megkerülhetetlen részévé vált. A művészetek városává tudta tenni Szentendrét, holott a városról elsőként inkább a képzőművészet szokott az eszünkbe jutni. Szentendre a Teátrumnak köszönhetően lett a művészet bármely ágára nyitott, fogékony város.

Krizbo, Szentendre és a kultúra kapcsolatáról mi az, ami eszedbe jut?

Krizbo: Mindig itt éltem. Édesanyám, Krizbainé Szabó Éva pedig szentendrei népművelő muzeológus, aki egész életében kultúrával foglalkozott. Így aztán Szentendre és a kultúra kapcsán ő jut eszembe először – főleg a munkahelyéhez, a Ferenczy Múzeumhoz kapcsolódó élményeim. A kulturális alapélményeim része a múzeum köré szerveződő kiállítások, múzeumi táborok, Vajda Lajos és a Ferenczy-család életműve – számomra a Ferenczy vált a kultúra bástyájává.

Ezek az alapélményeid szerinted hogyan épültek be később a Szentendrei Teátrumnak, illetve a városnak készített munkáidba?

Krizbo: Ezen a ponton fontos, hogy beszéljek édesapámról is, aki Munkácsy-díjas festőművész. Számomra az jelentette a valódi kihívást, hogy hogyan lehetne édesapám, Krizbai Sándor munkásságát, alkotói attitűdjét összekapcsolni azzal a népművelői, muzeológusi gondolkodással, amit anyukám képvisel. Hogyan lehet a művészetet a művészettel kommunikálni? Amikor 2015-ben elkezdtem dolgozni a Szentendrei Kulturális Központnak, már elvégeztem a Soproni Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetében a tervezőgrafikai szakot, ahol rengeteg eszközt sajátíthattam el ahhoz kapcsolódóan, hogy komplex problémákat miként lehet letisztultan, közérthetően vizuálisan kommunikálni. Fontos volt számomra, hogy a Sopronban szerzett tudást, édesanyám népművelői habitusát és édesapám művészeti gondolkodásmódját valamiképp ötvözzem a plakátokban, a honlapszerkesztésben és az arculattervezésben.

Mindezekhez milyen teátrumi élményeid kapcsolódtak?

Krizbo: Emlékszem, hogy jóval korábban, amikor még csak épp elkezdett érdekelni a tervezőgrafika, mennyire felnéztem azokra, akik a korabeli teátrumi és városi plakátokat tervezték. Amikor 2015-ben a Szentendrei Tavaszi Fesztivál arculatát terveztem, a Szentendre város általam tervezett logójának geometriája alapján szerkesztettem a kék madarat. A dátumot a plakátra nagyon szép sárga alapra fehérrel írtam föl. Büszke voltam magamra, mert ez volt az első olyan munkám, ami nagy nyilvánosságot kapott Szentendrén. Másnap, miután kihelyezték a plakátokat, rám írt Erdész László galériás: olvashatatlan a sárga alapra fehérrel írt dátum, ezt azonnal felejtsem el! Akkor vált világossá, hogy az, amit tervezek, az belekerült Szentendre kulturális világának kritikus életébe is. Akkor értettem meg igazán, hogy mindig, mindennek van jelentősége. Egy tervezőgrafikus többnyire ritkán kap visszajelzést: ha valami jó, akkor azt magától értetődőnek veszik, ha valami rossz, azt pedig annál is ritkábban mondják el. Szentendrén – szerencsére – ez máshogy van.

András, a kutatás magányossága a Szentendrei Teátrum színháztörténetének dokumentálása esetében előny volt, vagy inkább hátrány?

András: Minden szellemi alkotófolyamatnak van olyan fázisa, ahol önállóan dolgozunk. A kutatás irányítása azonban lehetőséget adott arra, hogy minél többféle: a kultúra, a város, a színház iránt jó szívvel bíró emberrel találkozzam és beszélgethessek velük. Ritka lehetőség, hogy a rendelkezésünkre álló források olyan elmélyült tudományos munkát tegyenek lehetővé, mint a Szentendrei Teátrum esetében. Nagyszerű munkatársakkal dolgoztam együtt, a kutatást segítő teátrumi kollégáktól kezdve az egészen különböző tudományos területeket, iskolákat és korosztályokat képviselő kutatócsoportunk tagjaiig. Ennél izgalmasabb közösségi munkát pedig nem is kívánhatnék.

Te, a kutató, a színháztörténész szemével hogyan látod ezt az ötven évet?

András: Az 1960-as évek végén, a Teátrum alapításának idején, Szentendrének kitüntetett szerepe volt a magyar kulturális közéletben, mivel ekkorra már a Kádár-kor kirakathelyszínének, ékszerdobozának számított, amelyet a nyugati diplomaták és politikusok számára úgy lehetett mutogatni, mint a művészetek, a festők városát. A korabeli politika erős támogatásával jött létre ez a mai napig büszkén hirdetett és ápolt kulturális tradíció, ahol a képzőművészet mellett a színház is megkísérelte megtalálni a maga helyét, kialakítani ízlésvilágát és saját hagyományait. Az ötven év majd háromszáz rendezője és nyolcszáz színésze által létrehozott közel hatszáz előadás vizsgálata során éppen azt figyelhetjük meg, hogy a magyar színháztörténet milyen sokféle mintázatban jelenik meg a város színházának történetében.

Mi az, ami ebből a kutatásból, a kutatás ideje alatt kitörölhetetlen emlékeddé vált?

András: Végzettségemet tekintve irodalmár, színháztörténész és tanár vagyok, így nagyon közel áll a személyiségemhez mind a történeti és a személyes múlt értelmezése, mind a kincskeresés, ami a tudományos munkának kifejezetten fontos része. Sokan és sokféleképpen segítettek bennünket, amiért igen hálás vagyok, ki egy-egy történettel, ki féltve őrzött tárgyi emlékeivel. Így találtunk rá hagyatékokra, eddig ismeretlen vagy hozzáférhetetlen gyűjteményekre. Például egyik szentendrei támogatónk padlásán Psota Irénnek a Teátrum nyitó előadásán viselt és szinte hibátlan állapotban megőrzött jelmezére, Sulyok Mária megható levelére, amelyet a színházalapító Békés Andrásnak írt egy szentendrei színházi este emlékére, ef Zámbó István hírhedt Nalaja happeningjének teljes szöveganyagára, a szentendrei képzőművészek kivételesen izgalmas teátrumi munkáira vagy éppen korabeli előadások eddig ismeretlen képi és hangfelvételeire.

Péter, milyen szavakkal jellemeznéd a munkádat?

Péter: Izgalom és változatosság. Sokrétű, szerteágazó és komplex feladat a szervezés, amit én nagyon élvezek, mert olyan furán vagyok összerakva, hogy minél több a hirtelen jött probléma, annál jobban fölpörget a megoldásra törekvés. Ezt a munkakört képtelenség megtanulni az iskolapadban. Szentendre hangulata minden mástól különbözik, semmivel össze nem hasonlítható munka ez. Alkalmatlan lennék arra, hogy üljek egy irodában nyolctól négyig. Én folyamatosan menni, intézkedni szeretek. Színházi családban nőttem fel, nálunk szinte mindenki színházi ember. Már hároméves koromban a díszletek között rohangáltam. Mindig is a háttérmunka érdekelt, ez az, ami elvarázsolt már akkor is.

Melyik volt az a helyzet, ami miatt megveregetnéd utólag is a vállad, illetve melyik az, amikor azt érezted, hogy inkább a felmondó leveledet fogalmaznád?

Péter: A 2019-es operagálán olyat csinálhattunk, amilyen Szentendrén még nem volt soha: három helyszínen felszolgált vacsorával egybekötött program volt ez. Nagyon sok mindent kellett párhuzamosan egyeztetni, logisztikázni, nagyon büszke voltam erre a munkára. A felmondólevelem megfogalmazása sosem fordult meg a fejemben. A munkámban rengeteg váratlan, feszült helyzettel találkozom, de erről szól a színházi produkciók megszületése. Minden próbafolyamatban vannak váratlan helyzetek, pontosan azért vagyok, hogy ezeket orvosoljam. Ha ezeket a helyzeteket úgy élném meg, hogy a felmondólevelemen gondolkodom, nem lennék való erre a pályára.

Nóra, mi lehet az, ami a Teátrum előadásait unikálissá teszi?

Nóra: Leginkább a bátor, kísérletező és a helyszínre szabott darabok, hiszen sorra születtek itt olyan előadások, melyek csak ebben a közegben érvényesek. Ilyen volt például a fiatalabbik Vidnyánszky és Vecsei H. Miklós Rómeó és Júlia-rendezése a DMH-ban. A dinamikus, szerepcserés előadásban minden zugot bejátszottak a pincétől a padlásig. A kaposvári hallgatókat később újra megnéztem a hűvösvölgyi Lóvasútban [Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpont – a szerk.]. Ott is zseniálisan kihasználták a tereket, de a szentendrei előadást nem tudták felülmúlni. A Dunaparti Művelődési Ház – az egykori Péchy-villa – a maga ütött-kopottságával olyan helyszín, ami elképesztően egyedi. Néhány éve az utcai szárnyban még bérlők laktak, akik a kiskertjükből nézték a darabokat, a nézők meg őket, ahogy jönnek-mennek az előadás alatt. Kőszínházban ilyet nem látsz. Vicces és nagyon szerethető történeteink vannak. A MűvészetMalomban volt néhány éve egy zseniális előadás a Sztalker Csoporttal. Ott a színpad megviselt deszkáiért aggódtunk, hogy ne táncolják szét a szereplők.

Vannak olyan emlékeid, Heléna, amelyek az elmúlt szentendrei évek, évtizedek alatt a részeddé váltak?

Heléna: Számomra a legkedvesebb ezek közül az emlékek közül az opera megjelenése volt Szentendrén. Mindig is óriási dolognak tartottam, ha egy kis nyári színház – amelynek igazán nincs is saját előadótere – operaelőadást tart. Mi is kölcsönvettük a város Fő terét, ahova ki tudtunk költözni ezekkel az előadásokkal. Mint egy természetes díszletet, használtuk a város főterét. Ez sajátságos ízt adott a vígoperáknak, amelyet szerintem sehol másutt nem lehetett megkapni. Hálás vagyok, hogy ezeknek részese lehettem – ezekre voltam, vagyok a legbüszkébb, emellett persze még rengeteg más élmény is jó érzéssel jut eszembe.

Talán ez a sajátos íz lehet a titka a Szentendrei Teátrum ötven évének is?

Heléna: Nagyon sokat beszélgettem azokkal, akik a ’80-as években itt voltak fesztiválokon, például Őze Áronnal – aki nem egyszer már akkor is itt volt, amikor még az édesapja lépett föl Szentendrén –, és tőle is, másoktól is azt hallottam, hogy azt a hangulatot, ami itt a teátrumi előadásokon teremtődött, sehol másutt nem lehetett megtalálni. Egész pontosan így fogalmazott Áron: „Szentendrén mindig azt éreztem, hogy valami elmondhatatlanul emberközpontú, és mindig azt éreztem, ha ide jöttem, hogy haza érkeztem!”. Teljesen más hangulatot áraszt az, amikor az alkotók együtt készülnek itt a produkciókra egész nyáron át, ez egy kőszínházi miliőben valószínűleg megtapasztalhatatlan.

Krizbo, mesélnél a madár motívumról az általad tervezett logókban?

Krizbo: Fontos mesélnem arról, hogy ez a madár hogyan született meg. 2015-ben a város kiírt egy nyílt pályázatot Szentendre város logójának megtervezésére. Beadtam egy tervemet, később ez alapján alakították ki a város arculatát. Ezt követően kaptam megbízást a Teátrum és a Tavaszi Fesztivál logójának újratervezésére. Régóta problémának gondoltam, hogy vannak ugyan jó plakátok a szentendrei programok kapcsán, de nincs egységes vizuális nyelv, arculat, ami összekapcsolhatná ezeket a különböző eseményeket. Ekkor határoztam el, hogy bármit is tervezek, annak majd kapcsolódnia kell a városi logóhoz. A tavasz nekem először is a madárcsicsergést jelenti, ez tudatosítja bennem az évszak beköszöntét. Amikor a Szentendrei Tavaszi Fesztivál logóját terveztem, akkor épp egy kis tervezőirodában dolgoztam, és belém hasított, hogy mennyivel jobb lenne most felállni a számítógép mellől, kimenni egy mezőre sétálni egyet. Rajzoltam egy mezőn sétáló madarat, és amikor elkészültem a vázlatával, akkor már tudtam, hogy ez az, amit kerestem! Ezt szerettem volna ebbe a madárformába is beletenni, ezért mosolyog. Mintha azt mondaná: hagyjatok békén, kimegyek a szabadba, mert valami klassz dologgal szeretnék foglalkozni! A Szentendrei Teátrummal kapcsolatban is valami ilyesmit érzek: menjünk ki a szabadba, érezzük jól magunkat!

András, mennyire volt könnyű szóra bírni az elmúlt időszak szentendrei színházcsinálóit?

András: Sokféle alkotóhoz kellett eljutnunk, s persze néha könnyebb, néha nehezebb volt az utat megtalálni hozzájuk, de végül mindenkit sikerült megszólaltatnunk. Mivel a kutatásunk kezdetekor azt kellett látnunk, hogy a Teátrum történetének dokumentálása igencsak hiányos, ezért több beszélgetésünk is egészen új megvilágításba helyezett elemi kérdéseket. Ennek köszönhetően most tisztán látjuk az alapítás eddig vitatott körülményeit, a színház átmeneti megszűnésének okait a rendszerváltozás idején, de akár olyan alapinformációkat is, hogy éppen ki vezette, vagy mit játszott a Teátrum az öt évtized alatt. A beszélgetések során – az adatközléseken túl – az egész munka bensőséges lett, hiszen személyes élményeken keresztül is kutathattuk a Teátrum történetét. Nemcsak az volt roppant érdekes, hogy újra és újra bizonyítva láttuk, a sokféle emlékezet milyen sokféle színháztörténetet tud létrehozni, hanem az is, és ez biztosan az egyik legfontosabb személyes élményem a kutatómunka során, hogy az alkotói és nézői fiatalság és a szabadság kérdései mennyire meghatározóan tematizálták a beszélgetéseinket. Az én Szentendrei Teátrumom történetében ezek megkerülhetetlenek fogalmak.

Zsuzsa, neked mit jelent itt, a Szentendrei Teátrumban dolgozni?

Zsuzsa: Szentendre, benne a Teátrummal tényleg különleges egy hely! Egészen elképesztő adottságai vannak, és olyan játszóhelyei, melyek nagyon sokat adnak hozzá az előadásokhoz. Persze ez a húsz év, amit itt tölthettem eddig, az minimum háromféle periódus, és voltak egészen rettenetesek is köztük. Ám igazából mégsem gondolkoztam el azon sosem, hogy inkább máshol dolgoznék.

Péter, hogyan érzed, a kőszínházi keretekhez képest miben tér el leginkább egy nyári színház programkoordinátorának feladata?

Péter: Míg egy kőszínháznál minden szakterületnek van egy vezetője, aki felel azért; és jól szervezett munkamegosztásban zajlik egy-egy produkció létrehozása, addig Szentendrén én egy személyben felelek sok mindenért. Koordinálnom kell a művészek érkezését, a színpad, illetve a nézőtér építésének műszaki csapatait, a hatósági engedélyek és a díszlet használatbavételi engedélyek megszerzését, a cateringet. Emellett a változatos időjárási körülményeknek is ki vagyunk téve. Jóval komplexebb, izgalmasabb – jobban is szeretem ezt, mint a kőszínházi munkát. A szabadtéri színház szervezése sokkal nagyobb éberséget kíván, sokkal változatosabb, mint egy kőszínházi.

Mit gondolsz, Nóra, Szentendrének és a Teátrumnak változik a megítélése?

Nóra: A Teátrumot nem lehet különválasztani a várostól. Bár rengeteget változott a városkép, és a híres szentendrei festők ősmotívumaiból alig találni már valamit, mégis, mindenki elismerően csettint, ha meghallják, hogy Szentendrén élek. A Teátrum és ez a kisváros annyira összetartozik, hogy aki színházba jön, az egyúttal a várost is látni szeretné. Szentendre neve jól működő hívószó, de ettől még kell a nézők kegyeit keresni. Nem elég a hírnév, a tradíció, nagyon fontos, hogy jó reklám és olyan repertoár legyen, ami különleges, főleg azért, mert ma már rengeteg helyen játszanak szabadtéren…

Heléna, szíved szerint milyen következő ötven évadot kívánnál a Szentendrei Teátrumnak?

Heléna: A gyökerekhez kellene visszatérni: a fiatal, cseperedő színészpalántáknak egy nyári színházi helyszínt, inkubátorházat biztosítani, ahol a szárnypróbálgatásaik teret kapnak – hiszen az egész így indult, és azt gondolom, hogy ennek így is kellene folytatódnia. Tehát elsősorban a FRISS-produkciók repertoárját kellene bővíteni [2017 óta a fiatalokkal készült, fiataloknak szánt előadásokat nevezik így a Teátrum programjaiban – a szerk.], és ez megadná a folytonosságot ennek a nyári színháznak.

Szentendre a színművészetisek, a pályakezdő színészek nélkül nem lehetett és nem lehet majd az, ami volt?

Heléna: Azt hiszem, hogy e kettőnek a kapcsolata abszolút megkerülhetetlen. Ez az egyedüli túlélési lehetősége a Szentendrei Teátrumnak. Hogy ne hakni színház legyen, csakis ettől függ a jövőben. Egy-egy tájoló előadás nem tud annyira értékes lenni, mint azok, amelyek itt jöttek létre, melyek legtöbbjéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, melyek éppen ezért nem válnak, válhatnak soha meg nem történtté. Mi mindig büszkén vállaltuk, hogy művészszínházat szeretnénk létrehozni – amihez adhattunk egy fantasztikus teret. Az, hogy ezt a nézők respektálták, és évről évre többen és többen jártak ide, amihez aztán éjszakai tömegközlekedést is kellett szervezni – ez bizony mind-mind olyan dolog, amire nagyon büszkék vagyunk. Abban hittünk, hogy aki megnézett egy jó kiállítást, színházi előadást itt, az a következő évben is vissza fog majd vágyni Szentendrére. Mert olyan élményt kaphat, ami semmi mással nem összehasonlítható.

Csaba, milyen színház és Teátrum az, amelyet kívánnál a következő ötven évre Szentendrének – vagy akár a magyar nézőknek?

Csaba: Én olyan színházat szeretnék itt látni, ami keresi, milyen is az ember. Kérdéseket próbál feltenni, és arra sarkall, hogy ezekre a kérdésekre nézőként válaszokat keressünk. Hogy lelkileg kissé fejlettebben hagyjuk el a helyünket, mint ahogy idejöttünk. Ha egy színház csak annyival jön: mi azt akarjuk, hogy a nézőink a világot szépnek lássák! – az számomra silány, az csak a színház illúzióját teremti meg.

Mindenképpen olyan színházat kívánnék, amely hoz annyi lehetőséget a kötődésre, a kérdések feltevésére, a gondolkodásra, és hoz annyi élményt, hogy arról valaki majd ötven év múlva is akarjon beszélni!