Szacsvay László színésszel Bíró Bence dramaturg beszélgetett

2018. június 1.

Mi az első emléke Szentendréről?

Ez a szentendrei történet nagyon kedves emlék nekem. A Szentendrei Teátrumot tulajdonképpen az én későbbi apósom, dr. Csicsay Iván indította el, már ami az anyagi támogatást illeti. Akkor ő volt a Pest megyei tanácselnök-helyettes, hozzá tartozott a megyei kultúra és egészségügy. Sokakkal ellentétben korának nagyon klassz embere volt. De a dolog érdekessége lényegében az, hogy én Szentendrén ismertem meg a feleségemet. Mindig kijött a papával Szentendrére előadást meg próbát nézni. A papa már fel is buzdult rajta, hogy mennyire érdeklődik a lánya a színház iránt – aztán kiderült, hogy nem is a színház iránt érdeklődött igazán… (nevet) De ez egy másik történet.

1969-ben másodéves volt a Színművészeti Főiskolán, Ádám Ottó osztályában, amikor részt vett a Comico-tragoedia és a Pikkó herceg és Jutka Perzsi című előadásokban. Milyen volt főiskolásként Szentendrén dolgozni?

Nagyon nagy élmény volt benne lenni egy ilyen nyári produkcióban. A Pap-szigeten laktunk sátrakban, és onnan vagy stoppal vagy gyalog mentünk be a főtérre. Akkor még divat volt stoppolni, és felvették az embert. Egyrészt baromi fiatalok voltunk, emiatt is szép emlék. Másrészt a szentendreiek is nagyon örültek a nyári színháznak. Pedig a főtérre beépítettek egy fatribünt, ami egész nyáron ott állt, tehát a főtér mint olyan gyakorlatilag megszűnt az ott lakók számára. Kaptak viszont helyette egy remek kis színházat.

Az előadásokon kívül részt vettünk az előjátékokban is. Kvázi ekhós szekéren vonulgattunk a városban, és különböző kis műsorokkal csalogattuk a közönséget az esti előadásra. A végére mindig nagyon sok ember összegyűlt.

Bejátszották az egész várost?

Ha nem is az egész várost, de egy-két helyre elmentünk a szekérrel. A színpad mellett is volt egy kisebb pódium, ahol az előadások előtt játszottunk rövid, bohókás farce-okat. Délelőttönként a színpadon gyerekműsorok mentek, Kemény Henriké volt a legnépszerűbb [Kossuth-díjas bábművész, legismertebb figurája Vitéz László, akinek kalandjai sok nyáron át szórakoztatták a szentendreieket is – B. B.].

Mire emlékszik az előadásokból?

A Comico-tragoediában én voltam a Részegség. A Pikkó hercegben pedig valami katona lehettem, ha jól emlékszem. Amolyan vicces katonák voltunk. Aztán a későbbi évek során más előadásokban is részt vettem. A legemlékezetesebb számomra a csodálatos Vízkereszt, amiben Keszeg Andrást volt szerencsém játszani. És emlékszem még egyre: József és testvérei történetét is színre vittük.

Ez volt a Szüzesség acél-tüköre című előadás ’71-ben, amit Sík Ferenc rendezett.

Igen, igen. Abban a két főszerepet Maros Gábor és Psota Irén játszotta.

Térjünk vissza kicsit az történet elejére, hogyan jött a szentendrei színház ötlete?

Lényegében Zsámbéki Gábor fedezte fel ezt a lehetőséget: a főteret mint játszóhelyet. Ő nagyon sokat járt akkoriban motoron, rendszeresen meglógott a neki nem szimpatikus főiskolai órákról, és kimotorozott Szentendrére. Inkább ott töltötte az időt – valószínűleg igaza is volt. Ő fedezte fel ennek a térnek az adottságait, és hogy kitűnően alkalmas volna színháznak. Ezt bizonyítottuk mi sok éven keresztül. De akkor Zsámbéki Gábor még nem volt a mai Zsámbéki Gábor. Így hát Békés András kvázi „lenyúlta” ezt a remek ötletet, és ezért most az ő nevéhez fűződik a Szentendrei Teátrum megalapítása és a nyitóelőadások.

Állítólag nagy elképzelésbeli különbségek voltak közöttük, de Békés András rendelkezett csak olyan kapcsolatokkal, hogy meg is tudta valósítani a terveit. Ezek szerint éles lehetett ez a konfliktus.

Biztos. Évekig nem is beszéltek egymással. Gondolom Zsámbéki orrolt meg rá emiatt, de talán más miatt is. Aztán egyszer kibékültek. Ha jól emlékszem, Békés eljött megnézni a Médeiát. Korábban a lábát be nem tette a Katonába. Már nyolcvan év körül lehetett, amikor eljött, és Zsámbékival kibékültek. [Zsámbéki Gábor 2004-ben rendezte a Médeiát a Katona József Színházban – B. B.]

Akkor ott, Szentendrén lehetett valamit érzékelni ebből a vitából?

Én ezeket nem annyira tudom, ezekben az ügyekben soha nem vettem részt. Pletykákat mindig hall az ember, de konkrétumokat nem nagyon tudok. Van nekem egy mondásom: „Sosem voltam a tűz körül, de sosem fáztam”. És ez az egész életemre igaz.

Ön Zsámbékitól vagy Békéstől hallott először a szentendrei színház ötletéről?

Természetesen Békéstől. Csak később, amikor bekerültem a Csicsay-családba, akkor derült ki számomra, hogyan is történt. Csicsayék jóban voltak Békéssel, többször meghívták egymást vacsorára különböző alkalmakkor. Akkor én – még mint udvarló – többször ott lehettem ezeken az eseményeken.

Hogyan jött a felkérés Békés András részéről?

Ádám Ottó osztályába jártam, és a velünk párhuzamos osztály volt Békés osztálya. Békés minket nem tanított, de mind a két osztályból vitt embereket Szentendrére. Arra már nem emlékszem, hogy mindenki jött-e, de sokan. Békés-osztályából ott volt Székhelyi József, Várday Zoltán, Mányai Zsuzsa, Farkas Zsuzsa, Hámori Ildikó, Vogt Károly. Tőlünk meg Paudits Béla, Zala Márk, Fenyő Ervin és én… Oszter Sándor, úgy emlékszem, nem jött, mert ő akkor már filmezett. Ez a csapat állt össze a főiskolásokból, de voltak olyanok is, akik nem sokkal jártak felettünk, például Papp János.

Már az első évben komoly sztárok is vállalták a fellépést: például Básti Lajos vagy Psota Irén. Velük főiskolásként milyen volt a közös munka?

Básti Lajos játszotta a Comicoban a Halált, ha jól emlékszem. Őrületes bajban volt, mert egy egész fejét elborító maszkot viselt. És mivel köztudottan mindig nagyon alapos szövegtudással rendelkezett (ironikusan nevet), mindenhová vitte magával Papp Jánost, a kor egyik legjobb súgóját, és kivágatta a fülénél a maszkját, hogy hallja, mit súg. De ezzel együtt fantasztikus színész volt. Az is őrületes, amit a Psota művelt. A partnere, Konrád Antal szintén – neki remek hangja is volt, operai szinten énekelt. Aztán Agárdy Gábor, Szabó Gyula – sok nagy színész játszott benne.

És nem csak színészek, de az Ascher Tamás-féle rendezőosztály is játszott az előadásban.

Valóban. Szőke István, Illés István, Ascher. Szinte az egész Főiskolát mozgósították.

Milyen volt ott dolgozni?

Húsz év körüli főiskolások voltunk. Őrület, hogy egyáltalán mehettünk valamit csinálni, valami újban részt venni. Szentendre akkoriban csodálatos város volt, ódon, régi utcákkal teli belvárossal. A produkciókban ezek az utcák és a régi házak szerepeltek díszletként. Különböző kis lakásokban öltöztünk, amiket bérbe vettek nekünk. Őrült harcok árán még a templomot is sikerült megszerezni, hogy az erkélyre kimehessen egy fúvós zenekar. A lángos – talán már fagylalt is lehetett –, de az a lángos ott a sikátorban, az nagyszerű volt!

Fiatalok tömege szabadult rá Szentendrére, ide-nekem-az-oroszlánt-is hozzáállással, és ez baromi jó volt. Mindenki imádta, és mindenki mindenét beleadta – ki mit tudott, energiában, tehetségben, bármiben. Nagyon nagy dolognak éreztük, hogy ott lehetünk. Olyan volt, mint egy nyaralás, és még egy kis pénzt is kaptunk érte. Szentendrére járni nekem a mai napig nagy élmény, mert egyrészt rengeteg emlék köt oda, másrészt gyönyörű hely.

Milyen helyekre jártak a városban?

Ott volt rögtön a téren a Béke Étterem. Aztán a Görög Kancsó a Duna-parton. Slussz. Azokhoz az időkhöz képest most étterem-eldorádó van Szentendrén. Ma már egy zsibvásár az egész, de akkor még megvolt a patinája. Például tele a város szerb emlékekkel is. Jóval később játszottuk Szentendrén a Budapest Orfeum című előadásunkat. Volt egy dal benne, ami így szól: „Megállj, megállj, kutya-Szerbia, nem lesz tiéd soha Bosznia”. Amikor ez elhangzott a kultúrházban, a szerbek felálltak és kimentek. Pedig nyilvánvalóan nem a helyi szerbeket akartuk megbántani. Mégis magukra vették.

Az iskolát is használtuk később öltözőnek. Amikor esett az eső, az volt a próbaterem. Később átkerült a színpad a Tanácsház udvarára, ami a mai napig játszóhely. A főtérre meg mobil nézőteret építettek, amit az előadások után elbontottak. De a kezdetekkor még fából készült, ácsolt nézőteret használtunk – azt oda berakták, és ott volt egész nyáron.

És ha már ott volt, használták napközben is. Azt hallottam, hogy a járókelők, a helyiek a próbákat is nézték.

Persze, nagy élet ment ott egész nap. Beengedték az embereket, akiket érdekelt. És ha már egyszer van néző, akkor ugye az ember is jobban próbál. Sok csaj is beült a nézőtérre, őket lehetett próba közben fixírozni. Nem tudom hány eladó sorban lévő lány élt akkor Szentendrén, de ők valószínűleg mind ott voltak. És nemcsak ők, mert nagyon sokan jöttek Budapestről is. Esténként pedig sok pia is lefolyt természetesen. Sokan már nincsenek az élők sorában, akik akkor kezdték az őrületet.

Milyenek voltak ezek a nagy italozások?

Volt, aki már a kocsmából jött a próbára. Gondolom, ma is így zajlik a fiatalok körében, ki így, ki úgy próbálja bontogatni a szárnyait. Különböző habitusok találkoztak, voltak visszahúzódóbbak és nagyhangúak, voltak, akik nagyon közel kerültek a vezetőséghez, és voltak, akik távolabb. Egyesek többet megengedhettek maguknak, mások nem. Ahogy az lenni szokott.

Van konkrét történet, amire emlékszik?

A mostani feleségem már mindenkit ismert a társaságból, csak engem nem. Én eleinte azt se tudtam, hogy ki az a Csicsay Iván. Pedig mindig kijárt a próbákra; szép, pipás ember volt, mindenkivel pertut ivott. Nagyon szerette a színházat meg a kultúrát. Később is, emlékszem, állandóan járt művészettel foglalkozó helyekre. Szolgálati kocsival ment, de mindig ő vezetett, a sofőrt hazaküldte. Simán levezetett pl. Hódmezővásárhelyre, csak hogy megnyisson egy kiállítást.

Számomra a ’73-as év volt igazán emlékezetes. Egyrészt akkor született a fiam, másrészt akkor forgattam az Idegen arcok című filmet Szörény Rezsővel. A nejem pedig közben Vácon szült. Úgyhogy én a Budapest–Vác–Szentendre háromszögben pendliztem hetekig. Mikor hogy tudtam, busszal vagy stoppal futkorásztam ide-oda. Emlékszem egy filmgyári sofőrre egy régi nagy Volgával – nagy, bajuszos ember volt, ezért Partvisnak hívtuk. Egyik nap reggelig forgattam, amikor is telefonáltak a kórházból, hogy jön a gyerek. Akkor ez a sofőr megtette, hogy hajnalban kiszaladt velem Vácra. Sikerült belógni valahogy a kórházba. Amikor meglett a fiam, még kimentem a kertbe, és ott szedtem virágot, mert nem volt nyitva semmi. Annyira fáradt lehettem, hogy mire felhozták a nejemet a szülés után a szobába, addigra megettem a reggelijét, és aludtam az ágyában. A szentendrei előadások után vittek forgatni, a forgatás után meg Vácra, a kórházba. És ez már így ment hetek óta. Totálisan ki voltam merülve. Addig működött az adrenalin – Szentendre, film, kórház –, de ahogy megszületett a gyerek, kidőltem.

Ebben az évben a Vízkereszt vagy amit akartok című előadást játszották Iglódi István rendezésében.

Amiben én mint Keszeg András vettem részt. Ez a mai napig nagyon híres előadás, Őze Lajos frenetikus volt benne Malvolioként. Béres Ica volt Olívia, Jobba Gabi Viola, Reviczky Gábor a bohóc, Vajda László Böffen Tóbiás, Lukács Sándor a herceg, én meg Keszeg András. És hát a drága Zala Márk volt Sebastien! Azelőtt mindent vele játszottam a főiskolán, aztán sajnos elszakadtunk egymástól. Szentendrén még nagyon jóban voltunk, együtt laktunk egy sátorban. Sose tudtam a sátramban aludni, mert mindig volt bent nála vagy három nő. (nagyon nevet) Szerencsémre Illés Pista megengedte, hogy nála aludjak, amikor a Zalához egyszerűen nem lehetett bejutni. Egyik éjjel hosszan beszélgettünk Illés Pistával, és találtunk egy sündisznót. Na, azt én fogtam, és bevittem a sátorba, ahol Zaláék már aludtak. Annak meglett a hatása! Ez volt az én enyhe bosszúm, amiért nem alhatok a saját sátramban.

A kajakosok is ott táboroztak a Pap-szigeten. Nagyon összehaverkodtunk velük, és kölcsönadták nekünk a kajakokat. Mondanom sem kell, hogy először senki nem tudott megmaradni benne, de aztán nem egyszer megtörtént, hogy a Dunán evezve mentünk próbára. Szerencsére a Pap-sziget följebb van, és onnan egyszerűen csak le kellett csorogni.

Aztán emlékszem még a Faházi Janikára is [Faházi János magyar asztaliteniszező, 1960-tól a magyar válogatott tagja. A világ- és Európa-bajnokságokon összesen három érmet nyert, jelentős eredményeit párosban érte el. Különleges gömb- és ritmusérzékének köszönhetően a világ talán leglátványosabb játékát játszotta. – B. B.]. Ő volt a legnagyobb pingpongos a Jónyer-Klampár páros mellett, csak hát nagy piás volt. A Pap-szigeten mindig sokat pingpongoztunk vele. A Janika bármivel megvert minket, vietnámi papuccsal, tükörrel, fakanállal, bármivel, ami a keze ügyébe került. Ez nagyon mulatságos volt, meg persze megalázó is. Mindig fogadásokat kötött, és abból tartotta el magát, hogy mondjuk egy zsebtükörrel agyonvert pingpongban mindenkit.

Hogy nézett ki a Vízkereszt színpadképe?

A Vízkeresztben egy nagy, fém, ovális asztal volt a színpadon. Nekem, azaz Keszeg Andrásnak a templom mellé építettek egy homokozót. Az egyik sikátor pedig lejtett: Vajda Laci mint Böffen Tóbiás ott gurított le egy nagy hordót, és csak a nézők előtt tudta elkapni. Alapvetően maguk a ház adták a díszletet. Az egyik sikátorban volt egy kis kocsma. Ott nagyon sok fröccsöt meg lehetett inni a színpadról kimenet. És néha bemenet is. Zsíroskenyér hagymával és hosszú lépés: ez volt a sláger.

A Vízkereszt egyik előadása attól vált legendássá, hogy végig esett az eső.

Az hihetetlen volt. Talán a Vízkereszt utolsó előadásán történt. Eleredt az eső, amiből aztán nagyon komoly felhőszakadás lett, de a nézők nem mozdultak. Iglódi ernyővel védte Béres Ica hófehér ruháját, és a házak tövében járkálva, menetközben rendezte át az előadást. Végig szakadt az eső. A végére viszont kitisztult az ég, és mi hatalmas bulit csaptunk. Az előadásban játszott egy dixie zenekar, akik a templom erkélyéről adtak koncertet. Csoda volt, mindenki ott volt, aki számít: filmesek, képzőművészek, táncosok. Hihetetlen jó hangulatot csináltunk.

Egy előadásról még nem beszéltünk. A Három a kislány című előadást Kerényi Imre rendezte ’82-ben.

Igen, ott Rátonyi Róberttel játszhattam. Nem volt könnyű ember, egyszer nagyon megsértődött Kerényire. Elég markáns stílusú ember hírében állt, Kerényi pedig próbálta ezt lefaragni róla. Nagy butaság, mert a Rátonyi Robi olyan volt, amilyen. Őt nem lehetett megváltoztatni. Később a Thalia Színházban remek drámai szerepeket is játszott. Az Operettszínháznak pedig az atyaistene volt abban az időben Honthy Hannával meg Feleki Kamillal együtt. Ez a három ember húzta az Operettszínházat, miattuk jártak oda az emberek. Tánctudás, énektudás, poénmondás – zseniálisak voltak.

De itt, Szentendrén Rátonyit annyira megsértette a Kerényi, hogy egyszer csak fogta magát, és elment. Visszaadta a szerepet. Persze másnap visszajött, de keserűen, és attól fogva másképp állt a dologhoz. Pedig addig ő is nagyon lelkesen csinálta. Fónay Mártával a Tschöll papa–Tschöll mama-duettet nem sokan tudták úgy előadni, ahogy ők. Azt mindig megnéztük. Egy másik alkalommal, emlékszem, Benedek Miklós mint Novotni titkosrendőr nyomozott éppen, és a jelenet szerint nagyon keresett valamit a földön. Ekkor Rátonyi belépett a színpadra, és a szövege szerint, de véletlenül a Benedek fenekének mondta: „Hol láttam én már ezt az arcot?” – mire a Benedek megfordult, és válaszolt: „A tükörben”. Rátonyi ezen is nagyon megsértődött. Egyébként ezt az előadást is imádtam, itt is nagyon jó volt a társaság: Maros Gábor, Hűvösvölgyi Ildikó, Benkóczy Zoltán. Talán azért sem emlékszem erről az előadásról sok mindenre, mert akkoriban futball-világbajnokság volt. Az egyik házban, ahol öltöztünk, volt egy tévé, és halkan állandóan azt néztük. Előadás alatt is. Szerencsére elég sok időt töltöttünk színpadon kívül.

A Pikkó herceg zenéjét Vujicsics Tihamér szerezte. Róla mik az emlékei?

Vujicsics egy fogalom. Én még kezdő főiskolásként a Nemzeti Színházban dolgoztam vele először Komlós János Az Édent bezárták című darabjában. Az olvasópróbán megszólalt a hívó: mindenki menjen a színpadra, Vujicsics eljátssza a darab zenéjét. Leült a zongorához, és elkezdett játszani. Valami őrületes, fantasztikus zenét nyomott le. „Hol a kotta?” – kérdezték tőle utána. „Kotta? Hát az még nincs” – mondta. Major Tamás rendezte azt a produkciót, és akkor bezárta a Vujicsicsot a zenei szobába egy üveg konyakkal, hogy írja meg a kottát.

Azt hiszem, így képződnek a legendák. Pontosan ugyanezt mesélik róla a szentendrei előadással kapcsolatban is. Konrád Antal mondta, hogy vele is bezárták a Vujicsicsot, ugyancsak egy üveg konyakkal, és ők is így körmölték le a Pikkó zenéjét.

Lehet, hogy többször is megtörtént ez vele. Lehet, hogy valamelyikünk rosszul emlékszik. De tény, hogy Vujicsicsnak a fejében volt minden. Vagy a kezében, minden porcikájában. Csoda ember volt. Aztán szörnyű vége lett: azon a repülőn ült, amit lelőttek az oroszok Bejrút környékén [1975. szeptember 30-án a Malév Budapest–Bejrút között közlekedő járata süllyedés közben felrobbant, és a Földközi-tengerbe csapódott. A hatvan halálos áldozattal járó szerencsétlenség okai mindmáig ismeretlenek. – B. B.].

Később is járt Szentendrén?

Hogyne, a korábban említett Budapest Orfeummal, aztán a Bozsik Yvette által rendezett Kabaréval. De ezek már a Tanácsháza udvarán voltak, mint vendégjátékok. A nagy négyest is játszottuk ott. Régebben a Nemzeti Színház is sokat tájolt Szentendrére. Meg a Turay Ida Színházzal is voltam ott sokat év közben. A szentendrei művház már akkor is működött, de a nagy esemény mindig a nyári színház maradt. És persze sok olyan előadást láttam, amiben nem voltam benne. Goldonitól A kávéház fantasztikus előadás volt. Körmendi János is sokat játszott Szentendrén, Garas Dezső is. Őket sokszor megnéztem. [Körmendi a Szirtes Tamás által rendezett Dundo Maroje címszerepét játszotta 1979-ben, Garas Zsámbéki Gábor A kávéházában szerepelt 1974-ben – B. B.]

Mindig örömmel ment Szentendrére?

A kezdetekkor abszolút. Aztán nagyon sokszor már menni kellett. Abban leginkább az volt az öröm, hogy közel van. De a régi idők nagyon jók voltak. A fiatalságot nem übereli semmi.